Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VIII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Ez a hely, ahol vagyunk: Itang. Itang Nyugat-Etiópiában, a szudáni határhoz közel fekszik. Néhány év óta 150 ezer, a szudáni háborúból menekült nuer élt itt egy menekülttáborban. Pár napja még itt voltak. Most meg már sehol senki. Hova mentek? Mi történt velük? A mocsarak halotti csöndjét csak a békák brekegése, valami őrjítő, átható, fülsüketítő varangy-kuruttyolás töri meg. 1991 nyarán Sadako Ogata, az ENSZ menekültügyi főbiztosa Etiópiába utazott, hogy megtekintse az itangi tábort. Ajánlatot kaptam, hogy elkísérhetem a főbiztos asszonyt. Kapva kaptam az ajánlaton, mert ilyen alkalom ritkán adódik. Érdemes megemlíteni, hogy az ilyen menekülttáborok, különböző okokból, általában távoli, elszigetelt helyeken találhatók, ahova nehéz eljutni, és leginkább tilos belépni. A tábori lét kínszenvedés, szomorú vegetálás az élet és halál mezsgyéjén. Az emberek - néhány orvost és különféle karitatív szervezetek maroknyi munkását leszámítva - mégis nagyon keveset tudnak minderről, a világ ugyanis gondosan elzárja a közvélemény elől a tömeges szenvedésnek ezeket a helyeit, hallani sem akar róluk. Mindig azt hittem, lehetetlenség, hogy eljussak Itangba. Ehhez ugyanis először Addisz-Abebába kell utazni. Ott bérelni kell (de kitől?) jó pénzen (de miből?) egy repülőgépet az ötszáz kilométernyire fekvő Gambelába - ez az egyetlen olyan település Itango közelében, ahol repülőtér van. Ez már valójában a szudáni határ, hihetetlenül nehéz lenne tehát leszállási engedélyt kapni. Tételezzük fel azonban, hogy van repülőnk is, engedélyünk is! Leszállunk Gambelában. Hova menjünk? Kihez forduljunk ebben a nyomorult kisvárosban, ahol a főtéren, zuhogó esőben néhány mezítlábas, mozdulatlan etióp ácsorog? Mire gondolhatnak? Mire várhatnak? Honnan szerezzünk Gambelában autót, sofőrt és embereket, lapátokat, köteleket, hogy ha elakadunk a sárban, ki lehessen húzni a terepjárót? Honnan szerezzünk élelmet? Tételezzük fel azonban, hogy ez is mind megvan! Mikor érnénk a helyszínre? Elég lenne-e az utazásra egy nap? Hány őrséget kellene útközben meggyőzni, lekenyerezni, megvesztegetni, hogy továbbengedjenek? Végül aztán, már a tábor bejáratánál az őr visszafordítana minket, mert a táborban éppen kolera- vagy vérhasjárvány tombol, vagy nincs ott a parancsnok, aki engedélyt adhatna, nem akad olyan ember, aki tolmácsolhatna köztünk és a táborlakó nuerek között. Vagy pedig, ahogyan most is történik, a kapun túl már egyetlen élő lelket sem találnánk. Szudán volt az első afrikai ország, amely a II. világháború után elnyerte függetlenségét. Korábban brit gyarmat volt, amelyet mesterségesen, bürokratikus úton ragasztottak össze két részből: az arab-muzulmán Északból és a „néger"-keresztény (és animista) Délből. E két társadalom között régtől fogva létező antagonizmus, ellenségeskedés és gyűlölet uralkodott, mert az északi arabok éveken át támadták a délieket, összefogdosták és eladták őket rabszolgáknak. Hogyan tudott ez a két ellenséges világ egy közös, független államban élni? Nem tudott - dehát az angolok éppen ezt akarták. Azokban az években a régi európai anyaországok meg voltak róla győződve, hogy ha formálisan lemondanak is a gyarmatokról, valójában úgyis ők fognak ott uralkodni - így 66
