Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VIII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
varázsló nem hagy élni, akkor átköltözöm egy másik falucskába, ahol, még ha harcban állnak is az én falummal, szívesen fognak látni. Mert egy varázsló valóban halálra gyötörheti az embert. Megteheti, mondjuk, hogy az ösvényekre kavicsokat, leveleket, tollakat, ágacskákat, döglött legyeket, majomszőrt vagy mangóhéjat rak. Elég, ha ezek közül egyre is rálépünk - máris megbetegszünk és meghalunk. És bármelyik ösvényen heverhetnek ilyen apróságok. Gyakorlatilag tehát meg sem mozdulhatunk. Az ember a viskójából sem mer kilépni, mert már a küszöbön ott heverhet egy darabka majonkenyérfa-kéreg vagy egy mérgezett akáctövis. A varázsló halálra akar gyötörni minket - csakis erre törekszik. És nincs ellene orvosság, nincs hogyan védekezni. A menekülés az egyetlen megoldás. Ezért láttam én akkor, éjszaka azokat a görnyedten lopakodó, hordágyon beteget cipelő embereket. A varázsló rontást hozott a betegre, ez pedig annak a jele, hogy már készíti elő a halálát. Ezért a rokonok az éjszaka leple alatt igyekeztek elrejteni az áldozatot valahova a varázsló szeme elől, hogy ilymódon megmentsék az életét. Jóllehet senki sem tudja, hogy néz ki egy varázsló, mégis sokat tudunk róla. Csak éjszaka közlekedik. Részt vesz azokon a boszorkányszombatokon, ahol kimondják ránk az ítéletet. Alszunk nyugodtan, ott pedig közben döntenek a balsorsunkról anélkül, hogy bármit is sejtenénk. A varázsló ott terem, ahol akar, méghozzá gyorsabban, mint a villám. Szenvedélyesen szereti az emberhúst, imádja az embervért. Nem beszél, a hangját nem ismerjük. Nem ismerjük az arcvonásait, a fejformáját. De lehet, hogy egyszer majd születik egy ember, akinek olyan lesz a látása és az akaratereje, hogy ha erősen belebámul az éjszaka sötétjébe, meglátja, amint a sötétség sűrűsödni, dermedni kezd, majd fekete kristályokká tömörül, amelyekből egyre határozottabban áll össze a varázsló néma és komor arca. Hol vannak azok az emberek? Azok az emberek, akiknek itt kellene lenniük - hol vannak? Esik az eső és hideg van. Alacsonyan lógnak a sötét, sűrű, mozdulatlan felhők. Amerre a szem ellát, mindenütt lápok, mocsarak, vízzel elöntött területek. Az egyetlen ide vezető utat is elöntötte a víz. Járműveink, pedig hatalmas terepjárókról van szó, már rég megrekedtek a sárban, beásták magukat a fekete, ragacsos masszába, s a legfurább alakzatokban megbillenve, mozdulatlanul állnak a kerékvágásokban, tócsákban, mélyedésekben. Le kellett szállnunk, s gyalog kellett folytatnunk az utat a patakokban ömlő esőben. Menet közben egy kiálló magas szikla mellett haladunk el - csúcsáról páviánhorda tekingél ránk figyelmesen és nyugtalanul. Az út mentén, a fűben egy embert pillantok meg - összekucorodva, maláriás görcsök közt ücsörög - nem nyújtja ki a kezét, nem koldul, tekintetében nincs kérés, de még kíváncsiság sem. A távolban néhány ócska barakk látszik, de ezenkívül semmi. Minden kihalt és vizes, mert az esős évszakban vagyunk. 65
