Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Pomogáts Béla: Faludy György kilencven esztendeje
víg napjaim, azaz önéletrajza folytatását írja, ebből néhány részlet már folyóiratokban megjelent. A költő végül is 1989 márciusában hazatelepedett. 1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Új költészetében mohó érdeklődéssel és figyelmes szeretettel fejezte ki a második hazatérés most már bíztató tapasztalatait. Debrecenből Miskolc felé című költeményében - két közönségtalálkozó között - egy alföldi utazás futó élményei nyomán tesz vallomást arról az eltéphetetlen kötelékről, amely az emigráció évtizedeiben és a végleges hazatérés után szülőföldjéhez és a magyar kultúrához fűzte. Máskor a magyar reneszánsz költő: Janus Pannonius jelmezébe öltözve beszél a hazalátogatás szívet melengető öröméről (Janus Pannonius hazatér). Ebben a versében mindazonáltal a visszatérés lehetséges konfliktusai is feltetszenek, hiszen a költő olyan országba jön haza, amely évtizedeken keresztül nélkülözte a szabadságot, és súlyos társadalmi, erkölcsi, mentális válságok közepette érte meg a felszabadulást. Faludy György pontosan érzékeli, hogy az igazi felszabadulásra: a lelkek felszabadulására és magukra találására még bizonyára várnia kell, mégis boldog örömmel engedi át magát a hazatérés mámorító élményeinek. A hazatérés igazi örömökkel ajándékozta meg, könyvei egymás után kerültek az olvasók elé, a június ünnepi könyvhéten mindig hosszú sorok vártak arra, hogy dedikáltassák vele versesköteteit, értő közönségre, ragaszkodó barátokra talált. A rendszerváltozás után kialakuló magyar társadalom belső gondjai azonban természetesen őt is megérintették, az acsarkodó politikai csatározások, a gyűlölettel terhes pártoskodás, a terjedő szegénység az ő figyelmét sem kerülhette el, egymás után sorakozó szonettjei minderről aggodalommal beszélnek. Változás című igen keserű hangot megütő szonettjében már azokkal az újabb keletű jelenségekkel: az erőszakos pénzhajszával, a szellemi értékek iránt tapasztalt közönnyel, a kulturális intézmények leépülésével vet számot, amelyek a jelen kínzó értelmiségi gondjait okozzák. Költészete és publicisztikája valójában az itt jelzett visszásságok és torzulások ellen tiltakozik, és ennek a tiltakozásnak: a szellemi ellenállás újra éledő erkölcsi parancsának a következtében fogalmazza újra bizalmát az európai és a magyar kultúra életképessége iránt: Ne add fel a reményt című szonettje 1994-ben erről beszél: „elrendelte a sors vagy az Isten, / hogy itt nálunk újjászülessék minden". Ez a reménykedő bizalom, igaz, mindinkább sztoikus jellegű: a költő mára inkább a szemlélődésben, a meditációban véli megtalálni feladatát, abban, hogy a természet és a művészet szépségeire figyelve hirdesse a világ, az emberi élet és az alkotó munka értelmét. Az értelmes és tartalmas élet igazsága - mint végső bölcsesség és végső üzenet - fejeződik ki Meditáció című versének soraiban: „Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó / tépelődés, kegyetlen és kemény, / csak kép vagy látomás, amely magától / formálódik, és úgy lebeg elém: (...) én mozdulatlanul lesem, szemlélem, / nem töprengek semmin se, de egészen / beleolvadok, szívom, teletöltöm / magam vele, de csak néző vagyok, / csendes, mohó néző - és ez a legnagyobb / öröm abból, hogy itt éltem a földön". 48
