Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Pomogáts Béla: Faludy György kilencven esztendeje
pontjába, amelyet Péter Gábor, a terrorszervezet vezetője az Andrássy út 60. számú épületben (a nyilasok korábbi központjában) rendezett be. A kihallgatok és a verőlegények - a kommunista „kirakatperek" szovjet mintákat követő dramaturgiájának megfelelően - azzal vádolták, hogy az amerikaiak javára kémtevékenységet folytatott, de a vádak között természetesen szerepet kapott a fegyveres összeesküvés szervezése, a jobboldali szociáldemokrata kapcsolat, a „trockizmus", sőt a „klerikális szimpátia" is. A költőt többször megverték, megkínozták, így végül ráállt arra, hogy beismerő vallomást tegyen. Ekkor követte el a hazai börtöntörténet alighanem legravaszabb csínyét, kihallgatójának ugyanis „bevallotta" azt, hogy Amerikában két titkos ügynök, név szerint Edgar Allan Poe százados és Walt Whitman őrnagy szervezte be. Ezek után már nem állíthatták nyilvánosan bíróság elé, internálási határozatot kapott. Először a kistarcsai táborban, majd 1950 nyarán a „magyar Gulág"-ra: a recski kényszermunkatáborba szállították, ahol három esztendőt kellett eltöltenie a tábor 1953 nyári feloszlatásáig. A recski kényszermunkatábor a Rákosi-féle önkényuralom egyik különleges szégyenfoltja volt. Az Államvédelmi Hatóság az ötvenes évek elején mintegy harminc internálótábort működtetett, általában a nagy állami építkezések mellett, ahol a letartóztatottaknak kényszermunkát kellett végezniük. Közöttük a recski tábor volt a legkegyetlenebb: a kőfejtőben dolgoztatott rabokat éheztették, ütlegelték, végsőkig kizsigerelték, a parancsnokok és az őrök szabadjára engedték szadista hajlamaikat, s a fogva tartott ártatlan embereknek alig volt reményük arra, hogy a recski pokolból valaha megszabaduljanak. A táborba azok kerültek, akiktől az önkényuralom mindenképpen meg akart szabadulni, így a Horthy Miklós-féle rendszer katonatisztjei és állami hivatalnokai mellett kisgazdapárti és szociáldemokrata politikusok, de minthogy az önkényuralom kevéssé ragaszkodott valamiféle szabályossághoz, egyszerszerű munkás- és parasztemberek is. A kényszermunkatábor kegyetlen berendezkedése nem sok esélyt adott arra, hogy foglyai túléljék a megpróbáltatásokat, és ha Nagy Imre miniszterelnök 1953 nyarán nem számolja fel az internálás intézményét, valószínűleg Faludy és társai is egy mátrai tömegsírban fejezik be életútjukat. A foglyok legtöbbje ennek ellenére mindent megtett azért, hogy fenntartsa a túlélés reményét és esélyét. Ezt az esélyt valójában egy sajátos „szellemi ellenállás" alapozta meg: egyfelől az, hogy rendszeres szellemi tevékenységgel: előadások és eszmecserék szervezésével próbálták növelni a lélek ellenálló készségét, másfelől az, hogy rendkívül erős szolidaritás fejlődött ki az internáltak között. A közbűntényes bűnözők közül odahelyezett kápók és munkavezetők kivételével, akik mindig a szadista táborparancsnokság készséges eszközei voltak, a foglyokat általában nem lehetett egymással szembefordítani, egymás ellen kijátszani. A szellemi készenlét, a szellemi torna igen hatékonyan növelte a rabok fizikai ellenálló készségét. Minderről Faludy György Pokolbeli víg napjaim című önéletrajza igen meggyőző emlékeket elevenít fel. Aki kulturális érdeklődését feladta, az megadta magát a halálnak: „Aki nem beszél Platónról - olvassuk az önéletírásban -, annak meg kell halnia. Keats verseinek szavalása immunizál a tífuszbaktériumok ellen". Bizonyára meglepő kijelentések ezek, Faludy visszaemlékezései mindenesetre azt tanúsítják, hogy a szellemi tevékenység (és mellette a bajtársi szolidaritás) valóban hatékony védelmet tudott adni a máskülönben elviselhetetlen nélkülözésekkel és megpróbáltatásokkal szemben. A költő számára maga a költészet, a versírás is az önvédelem eszköze lett: a leginkább mostoha körülmények közepette is fogalmazott, memorizálta már elkészült műveit, majd betanultatta azokat fogolytársaival, hogy minél több költeménye élje túl a „magyar Gulág" poklát. Valóban, számos, a fogságban született költői mű bajtársainak és barátainak: Gábor Györgynek, Egri Györgynek, Benkő Zoltánnak és Nyeste Zoltánnak köszönhette, hogy teljes szövegében, teljes épségben fennmaradt, és a szabadulás után már írásos formában ismét a költő birtokába került. 42
