Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

fel, vagy a sűrű eső tette volna átmenetileg láthatatlanná. Borzongtam. „Kivel beszélgetsz?" - kérdezte Gelu idegesen, s én, bevágva az ajtót és visszamászva helyemre, már-már indulatosan válaszoltam: „hát egy idevaló, de legalábbis most itt tartózkodó emberrel, akire te az előbb a pisztolyodat is ráfogtad, és utána teljesen szokatlan módon udvariasaiéi kértél elnézést tőle..." „O nem látott senkit, s a pisztolyát sem foghatta rá, következésképpen senkire, az elnézésről most nem is beszél, kitől kérhetett volna elnézést és miért?..." „De hát itt állott, magas, fekete férfi, egy igazi arisztokrata." „Ő nem látott senkit!" - replikázott idegesen nyúzott és szemlátomást fáradó, ezért egyre ingerültebb, ingerlékenyebb, idegesebb barátom, mire én döbbenetemben hangosan kezdtem nevetni. „Most mit röhögsz?" - meredt rám. „Ha nem beszéltem senkivel, akkor honnan tudom az utat?" - kérdeztem. „Hát tudod?" - fordult felém kíváncsian. „Persze, hiszen megmondta." „Ki? Kicsoda? Ki mondta meg?" „Hát az a magas, fekete köpönyeges, csuklyáját szemébe húzó alak, akivel az előbb beszélgettem és akire a pisztolyát is..." „O nem látott senkit!" - szólt közbe Gelu, a kelleténél durvábban, amikor viszont határozottan mutattam meg a kastélyba vezető biztos utat, s önkéntelenül én is utánozva az idegen férfit, kihangsúlyoztam a biztos jelzőt, elképedt, de hamarosan ott magasodott előttünk a kisebb hegy, tetején az ősi bárói kastély, utazásunk végcélja, s előbbi biztonságérzetem - amellyel, biztos voltam benne, a titokzatos idegen ajándékozott meg, puszta érintésével - hirtelen illant el és bizalmatlanul meredtem a komoran sötétlő ablakokra, egyetlen biztató fénysugár sem csillant meg fogadásunkra! Akkor még nem tudhattuk, hogy a tábornokok, kíséretük és mulattatóik a melléképület konyhájában mulatéroznak; nem tudhattunk mi az egészről, ami ott várt ránk semmit, lassan kerengtünk a sötét szerpentineken, a fáradhatatlanul zuhogó esőben közeledve a baljósán magasodó kastély felé, és szívünk újra megtelt visszafojthatatlan, elűzhetetlen rettegéssel, miközben az újra feltámadó és minket oldalba kapó szél időnként szinte kettévágva a vastag, sűrű, mozdíthatatlannak tűnő esőfelhőket, úgy bőgött és vicsorgott, mint egy vadállat, látni engedve, tünékeny pillanatokra megbontva az esőfüggönyt, jobb oldalunkon a hatalmas, ázó és szenvedő, és panaszkodó rengeteget is, de én oda se mertem nézni, az utat bámulva egyre az az idegen sasorrú férfi járt előttem, mintha kétszer is láttam volna összetéveszthetetlen alakját megvillanni a bokrok között, aztán hirtelen, megmagyarázhatatlan módon a medvékre, farkasokra, hi- úzokra, vadmacskákra, rókákra, borzokra, szarvasokra, őzekre, vaddisznókra és nyulakra gondoltam, ők vajon mit csinálnak most ebben a mindent elmosó és szagokat is összezavaró esőben? Aztán arra gondoltam, hogy nekik, az Úr szabad állatainak, jól is jön ez a vihar, hiszen legalább ilyenkor nyugodtan kussolhatnak, nem veri fel az erdőt az eső elől pajtákba, színekbe menekülő vizslák és kopók dühös ugatása és nem csattannak fel a rájuk vadászó férfiak puskái sem, hogy földi vonulásukat hirtelen befejezve, tehetetlenül roskadjanak le az őket már semmitől meg nem oltalmazó avarra, a szélnek állandóan nem-et intő, tiltakozó bokrok közé...

Megképződtek előttem a levelek közé roskadó vérző állatok, láttam a lőtt sebekből ömlő vérüket is, amint pirosra festi az avart, s az erdő évezredes csendjét a bepálinkázott hajtők izgatott rikoltozása töri meg, a vér szinte automatikusan vál18