Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)
tott át a tóba kergetett Maja arcából csordogáló, kiapadhatatlan vércsíkká, és egy soha el nem múló, emlékeimből örökre kimeredő pillanatra olyan elevenen láttam magam előtt a sötétség fejedelmének gonosz, pillátlan fekete szemét és mozdulatlan maszkhoz hasonlító arcát, hogy felnyögtem a félelemtől, és önkéntelenül is szememre szorítva a kezem, hogy legalább ne lássak semmit, tehetetlenül buktam előre, fejemet jól beverve a szélvédő üvegébe. Szerencsére Gelu nem vett észre semmit, mert közben bátran behajtva a kastély vendégváróan nyitott kapuján, megfelelő helyet keresett a hatalmas esőáztatta udvaron, ahol leparkolhat, és nem figyelt rám. Az autó hörgött, dübörgött, a kerekek meg-megcsúsztak a pocsolyákban és a sárban, pörögtünk magunk körül, s Gelunak minden ügyességére szüksége volt, hogy egyenesbe hozva a terepjárót, végre lefékezhessen és megállhassunk a négy keréken. „Baszd meg - nézett rám és vigyorgott - ez elég nehezen ment!" Kinyitotta az ajtót, csapott az eső, s hirtelen hallottuk meg a hátsó épületből a különös vad és dévaj muzsikaszót. „Mégsem alszanak!" - mondta Gelu, és káromkodva kikászálódott a kocsiból, s az esőben támolyogva, kezével védve a fejét indult az épület csukott ajtaja felé, hirtelen megcsúszott, végigvágódott a földön, sáros lett az amúgyis nedves egyenruhája, de káromkodva kászálódott fel és makacsul dülöngélve ment tovább, továbbra is kezével takarva fejét. Követtem. A hatalmas konyhában félmeztelen, részeg leányzók forogtak ide-oda, láthatóan illuminált állapotban, szintén dülöngélő, részeg tisztek karján, a sarokban három cigány húzódott meg elveszetten, egyikük egy aprótermetű, madárfejű, valahonnan ismerősnek tűnő emberke, szinte eltűnt a hatalmas nagybőgő mögött, fogalmam sem volt, hogyan tudja egyáltalán megszólaltatni nála összehasonlíthatatlanul nagyobb hangszerét? a hórihorgas prímás pedig olybá tűnt a füstben, mintha hegedűjén függött volna; az asztalon a tányérokból ínycsiklandozó sült húsok és sajtok ingereltek, gyomrom is megkordult, és megdöbbenve jöttem rá arra, hogy farkaséhes vagyok; a poharakban és üvegekben különféle italok csábítottak: pálinka, bor sör, volt itt minden. Senki ügyet sem vetett ránk, láttam Gelu arcán a végigfutó árnyékokat, szemében a döbbenetét undor váltotta fel, de aztán, mint aki hirtelen megtalálta életcélját, széket húzva maga elé, s már nem törődve senkivel és semmivel, leült és mohón zabálni kezdett, két kézzel tömte magába a húsokat, s aztán felragadva egy borosüveget, mohón ivott, a bor két oldalt lecsorgott az arcán, s sáros zubbonyára csöpögött, de ezzel sem törődött, úgy ivott mintha még életében nem ivott volna. Én is leereszkedtem mellette egy masszív hokedlire, és bátortalanul csipegetni kezdtem a húsokat, levágtam magamnak egy vastagabb szeletet, s ekkor egy középkorú asszony - az egyetlen, akinek feltűnt érkezésünk és aki látnivalóan nem volt illuminált állapotban sem! - némán egy-egy tányér meleg levest is elénk tett, „jót fog tenni, mondta, a meleg leves mindég jót tesz a gyomornak!" „Köszönöm szépen" - mondtam magyarul, s rámosolyogtam, intett a fejével, jó étvágyat kívánt, mormogott még valamit, de hogy mit, nem értettem a zsivajban, s amikor mohón kanalazni kezdtem a forró és a számat égető, de kimondhatatlanul jól eső gulyáslevest, észrevettem N. tábornokot is, az asztalfőn ült, s valószínűleg ő is akkor vehetett észre minket, mert némán bámult ránk és legendásan jóindulatú tekintete elfelhősödött. Éles hangon kérdezte meg, kik vagyunk? mire Gelu váratlanul felugorva, sarkát összever19