Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)
kit, szinte éreztük az emberek mellett elhajtva a tapinthatóan erős, visszafojtha- tatlan gyűlöletet, ami belőlük áradt, a reflektorok fényében megvillanó komor tekintetükből és mozdulataikból, ahogy keresztet vetve terepjárónk után bámultak a sötétben. A kapuk is nyitva voltak, mintha vendéget vártak volna. El se tudtuk képzelni mi történhetett? A villany ugyan már be volt vezetve ebben a kis hegyi falucskában - az, hogy a mindenható hadügyminiszter vette kézhez a kastélyt, sokat jelentett, nagyon nagyot lendített ezen a felső táborhelyen -, de most mégsem égtek a lámpák, a vihar letéphette a vezetékeket, ezért az udvarokon és ablakokban imbolygó gyertyák és bányászlámpák pulzáló fénye, hiábavaló harcot folytatva az esőben terjengő sötétséggel, lidércfényekre emlékeztetett engem, és nem tudom miért, megint és újult erővel valami eszelősen rossz előérzet kerített hatalmába, éreztem, hamarosan történik itt valami, amit nem lenne jó megvárni, ha én ülök a volánnál, lehet vissza is fordultam volna, de Gelu vezetett, aki, már mondottam, igazi nyerő típus volt, nem ismert vert helyzeteket, soha nem adta fel; most is, fogát összeszorítva, kitartóan markolva a volánt, kerülgetve a sötétben ki tudja miért az utcán lévő és ki tudja hova igyekvő alakokat, rendületlenül hajtott tovább, s egy saroknál, mivel fogalmunk sem volt abban az átkozott sötétségben, hogy merre is van utunk végcélja, a hadügyminisztérium bitorolta vadászkastély - lelassított, majd meg is állt, hogy én csillogtatva magyar nyelvismeretem, megérdeklődhessem a kastély felé vezető utat. Egy csuklyás, magas, idősebb, sasorrú, feltűnően arisztokratikus, majdhogynem hódító külsejű idősebb férfi állingált az utcasarkon, a villanypóznának támaszkodva, mintha minket várt volna, s ha lehet, rossz előérzetem csak erősödött, amikor szíves szóval érdeklődve a kastély felé vezető útról, néhány végtelen pillanatra szúrós fekete szemébe meredhettem, amelyik átmenet nélkül Drakula pillátlan szemét idézte fel, a mélyén hangyabolyként kavargó vörös és bordó körökkel, amelyek előbb-utóbb foglyul ejtenek engem; összerázkódtam, de ekkor a férfi előrehajolva egy követhetetlen mozdulattal (talán, hogy megnyugtasson?) karomra tette a kezét, Gelu félreértve mozdulatát, azonnal előrántotta a pisztolyát, mire a férfi nevetni kezdett „az elvtársak idegesek!" jegyezte meg szárazon magyarul azután, hogy Gelu is értse románul is megismételte, s társam lehajtott fejjel, feltűnően alázatosan kért bocsánatot az incidensért, én pedig, érintésétől már-már delejezetten, minden előérzetem elfelejtve vidáman kezdtem fütyörészni, ekkor végre elengedett, s egy (itt ebben az Isten háta mögötti falucskában bizonyára csak vendégeskedő látogatóban lévő) nagyvilági ember hangján, utánozhatatlan grandezzával hajolva meg, ékes román nyelven magyarázta el a kastély felé vezető biztos utat, a biztos szót már-már gúnyosan hangsúlyozva ki újra meghajolt, most már hajlongá- sában, pontosan a míves túljátszás okán, volt valami parodisztikus árnyalat is, csak nekünk szóló gúny: „a társaik már ott vannak!" tette még hozzá magyarul, és egy életfogytiglani pillanatra újra szigorú fekete szemébe meredhettem, de mire megköszönhettem volna a szíves útbaigazítást, s egy esetleges másnapi találkozóban állapodhattam volna meg vele - izgatott kicsoda, mióta van itt ebben a faluban és mit tud az ördögről, tényleg megjelent, s ha igen kik előtt, és el tudna- e vinni esetleg egy olyan személyhez, aki találkozott is vele... - már teljesen megmagyarázhatatlan módon eltűnt valahová, mintha a sötétségbe szívódott volna 17
