Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

kolta a kormányt, a slusszkulccsal babrált, gázt adott és visszafarolt az útra, és rendületlenül hajtottunk tovább, azzal áltatva magunkat, hogy az eső zuhogása előbb-utóbb gyengülni kezd, s talán teljesen el is áll, de ez nem így lett, változat­lanul úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, ahogy későbben ebben az isten háta mögötti faluban egy bácsika ízesen kifejezte, s én buzgón bólogatva adhat­tam igazat neki, hiszen tényleg úgy esett, mintha az életben többé elállni nem akarna, mintha megkezdődött volna a második vízözön!... Gelu lassan haladt, a reflektorok esőben elmosódó, vándorló fényében sze­münkbe tűntek ugyan az úton csillogó gübbenők, de így is minden ügyességére szüksége volt, hogy ne zökkentsenek ki ütemünkből, s nehogy fennakadjunk egy-egy taxakakadályra emlékeztető, mély gödör peremén, mint egy zátonyra fu­tó és megfeneklő hajó... Annyi volt a gödör, mintha a vendéglátó, vagy még pon­tosabban előrelátó székelyek szándékosan ásták volna meg őket a fogadásunkra, vagy ha nem pontosan a miénkre, akkor más látogatóik fogadására, mintha eleve arra számítottak volna, hogy amúgyis csak a legkitartóbb autósok érnek el az ő híres falujukba, a többiek, a tapasztalatlanabbak, ügyetlenebbek, félénkebbek, lobbanékonyabbak amúgyis megunják a kátyúkkal, gübbenőkkel, gödrökkel való áldatlan csatározásokat, és előbb-utóbb megfordulnak, és átkozódva mennek vissza oda, ahonnan jöttek, és nem is kísérlik meg többé az amúgysem várt kelle­metlen látogatást, nem fogják megzavarni a falucska nyugalmát és csendjét, ame­lyet ezek a hallgatag, ijjas, komor tekintetű, jelenlétünkben többnyire a falat vagy maguk előtt a padlót bámuló konok férfiak legalább annyira óvtak, mint a sze­mük fényét. Hogy ezek figyeltek volna az én állítólagos rossz hangsúlyaimra? Ugyan, doktornő, nevetnem kell, örültek ezek annak is, hogy végre valakivel kö­zülünk, őszintén beszélgethettek az ördögről, mely sátánfajzat akkortájt több köztiszteletben álló falusfelük előtt is a maga pokoli valóságában mutatkozott meg; többen látták patái jellegzetes és összetéveszthetetlen nyomait is a sárban, és a nedves eső utáni tisztuló levegőben is érezni vélték az összetéveszthetetlen, utált és rettegett, csípős kénkőszagot is... De még nem tartunk itt, még az utazás­nál tartunk. Lassan haladtunk, csak éjfél előtt értünk be, a továbbra is elállíthatatlanul zu­hogó esőben abba a rendkívül furcsa nevű faluba, valamifajta felső táborhelynek hívták vagy minek? képtelen vagyok visszaemlékezni a pontos nevére, kérdez­tem is van alsó is? úgy néztek rám, mint ahogy kedves ideillő kifejezésükkel a lőtt medvére szoktak volt, amikor még ők is vadászhattak, de legalábbis megvédel­mezhették birtokaikat és állataikat a vérmedvéktől, aztán mondották, hogy ter­mészetesen van, szép nagy és gazdag falu, rátarti emberek lakják, és vigyorogtak, kérdeztem mire rátartiak és miért? erre ők csak hümmögtek, idegesítette őket, hogy a szintén jelenlévő Gelunak, hogy értsen is valamit épületes beszélgeté­sünkből, időnként románra fordítva a szót, tolmácsoltam a purpárlét, bámulták hátunk mögött a falat, mintha valami érdekes látnivaló lett volna ott, mondjuk írás a falon, amit még nem láttak, s most azért nézik olyan önfeledten, mert arra gondolnak, ki tudja mikor láthatják újra? Az eső veszettül zuhogott, mégis embe­rek jöttek mentek az úton, látnivalóan izgatottak voltak, s ahogy szinte lépésben haladtunk a sötét kivilágítatlan utcácskákon át, nehogy véletlenül elüssünk vala­16

Next

/
Oldalképek
Tartalom