Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Tusnády László: Képtelen kor rajza (Czigány Lóránt: Ahol állok, ahol megyek)
zúdult. Nemcsak az idegen erők apokaliptikus veszedelme nehezedett ránk, hanem a Himnuszunk aranymetszési pontján dermedező „hamvveder", az önpusztítás is nagyon igaz, túl nyilvánvaló tényként jellemezte sorsunkat. „Magyarországi tanulóévek" - hirdeti az alcím, s ebben az életidő rendje szerint Sátoraljaújhely, Gyöngyös és Szeged úgy követik egymást, hogy a sok színes emlék kavargásából leginkább a borítón is szereplő kép emelkedik ki: az újhelyi gimnázium. Aprily Lajos ezen a tájon Erdélyt sejtette meg szívrepesve. Czigány Lóránt a Felvidékhez való kötődést hangsúlyozza, s valami sorsos vonást látok abban, hogy kényszerű nagy utazása előtt többször kellett végignéznie gőzösről az Alföldet, hogy ötvenhat bölcsője, Szeged lett magyar- országi tartózkodásának utolsó állomása. így érthető a múlt, a hagyomány ereje, mely egy sugárzó tekintetű fiatal esetében a lehetetlen legyőzését hirdeti: ez a legrosszabb körülmények között is a nagy és megvalósítandó élet. Az első iskolai tabló nem sikerült. Szinte ezt igyekszik pótolni a gyöngyösi, a sátoraljaújhelyi és a szegedi tanítók, tanárok és tudós professzorok szóval megörökített képe. Család, tájak, iskolák, történelmünk - sorsfordító idők: embert érlelő kor. A háború zivataráról, a menekülésről remek leírásokat találunk. A tudós irodalmárból itt bukkan elénk a leginkább a művész, az író. Oly korban élt, amelynek néma, csendes tanúi is, még ma is minden képzeletet túlszárnyaló dokumentumokat őriznek. Ezeknek az adatoknak, múlt-Atlantiszba most készülődő képeknek még akkor is fontos üzenetük van, ha egy „átlagos" élet kaptatói fölött vonult el az idő vihara. Az életrajzi vallomás rengeteg rétegét, a gondolatoknak mélységét csak hosszú elemzés során lehetne feltárni. A tudós irodalmár azt hirdeti, hogy nem fogadja el a mélylélektan tételeit, különösen a szélsőségeseket nem. Hamar kiábrándult a nyelvtudományunkat szinte meghasonlásba hajszoló több „szomszéd vár" harcából. Ugyanígy van az irodalomtudománnyal is. Lélekről és irodalomról talán épp ezért oly szabadon vélekedik, mintha ma is valamelyik iskola padjában ülne. A második világháború és ötvenhat a gyermekkornak és az ifjúkornak olyan állomásai a szerző életében, hogy bármelyik emlék, bármelyik mozaik méltán ébreszti fel bárkinek is az érdeklődését. Ezt bátran mondom akkor is, ha nem egy esetben tapasztaltam, hogy egy mai fiatalnak megbízhatóbb értesülései vannak az ókori egyiptomiakról, mint a szülei vagy nagyszülei megélt történelmi korszakairól. Igen, talán épp a nagy tájékozódási áradás, robbanás okozza azt, hogy könnyebb a történelem mélységes kútjába nézni, mint a közelmúlt zavaros vizeire evezni. Persze, bárki kérdezhetné: mi az, hogy zavaros? A szerző által bemutatott kor lényege talán már kikristályosodott! Remélem. Ám nézzük a könyv szereplőit! Jómagam az itt említett tanítók, tanárok, professzorok nagy részét ismerem, mert a tanítványuk voltam. Hogy ezt itt megjegyzem, azzal csak azt akarom mondani, hogy ezek valóban nem kitalált nevek, nem egy irodalmi mű, író által elképzelt alakjai. Ebben semmi rendkívüli sincs, hiszen az igazi visszaemlékezés a valóságos embereket feltételezi. Goldoni így láthatta Vivaldit középszerű zenésznek. Am „Mitsingen ist verboten" (Tilos együtt énekelni") hirdette a weimari felirat, vagyis az operaelőadás közben a nézőnek nincs joga dudorászni, énekelni. így tehát nekem is tilos azt részleteznem, hogy van, akit én másnak ismertem meg, de jócskán vannak olyanok, akiknek az emlékét épp a könyv sorai teszik még világosabbá, még közelibbé előttem. Az emlékezés nagyon erősen ahhoz az időhöz kötődik, amely az egyén számára valami miatt jelentős volt, az itt szereplő emberek olykor esetleges vonásaikkal vannak jelen, másnak, az illetővel való más idő- és más helyzetbeli élménye eleve eltérhet ettől, épp ezért ilyen esetben, az irodalomban nincs helye a „perújrafelvételnek", mert az emlékezet az emberi szabadság függvénye. Pirandello méltán állította azt, hogy az egyén annyiféleképpen létezik, ahányan emlékeznek rá. Itt vitának helye nincs. A színrelépés vagy zavar valakit, vagy nem. Aki megjelenik az élet színpadán, az óhatatlanul belekerül egy bizonyos keretbe, és az irodalom, mindennek valami mása, bátran valljuk: égi mása. De elhisszük-e, hogy mindig az? Sarkalatos kérdés, hogy itt, eme új közegben több levegőt kap-e az illető, mint a valóságban, vagy kevesebbet, és nyer-e általa bármit is az olvasó. Összességében itt óriási nyereségről van szó, mégis azt kell mondanom, hogy ez a könyv legnehezebb, legkritikusabb pontja. Miről van szó valójában? Verdi „Szabadságkórusának" és ötvenhat októberének a párhuzama egyértelműen jelzi, hogy mi a szerző életének fő élménye, mi az, amire bármikor rámondja, hogy valóban csodálatos volt. Épp ezért örök rejtély előttem, hogy mi történt vele, amikor a forradalom utáni megtorlás újhelyi áldozatának az emlékét idézi: „egy 116
