Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Tari István: Van egy Németországunk
zenét fölerősítette, tökig főhangosította. Jaj, hogy zengett az égisz utca. Az a nő énekőt, aki részegségre adta a fejit. Teleordibálta az utcát, amiké kezd a vihar erősödni a tengeren, tombolt a zenébe oszt belecsapott a villám. Kigyütt hozzá az az orvosféle, a cihológus is, de az én fijam csak röhögött rajta. Rá köll hagyni szegínykémnek elég baja van. Ha belemelegszik valamibe, nem bir leáni, míg rád nem erőlteti az igazát. Összeszaggatta az anyja fényképeit is. Később azt mondta, hogy majd szebben lefényképezi az anyját, hogy majd fiatalabb lesz a képen, mint az életben. - Én mindent bírok csináni - mondta, - mert én vagyok a Jézus. Ne hencegj! - fenyegetett meg -, mert amid van, az általam van. Mert én akartam, hogy legyen. Egy alak járt hozzá, egy szakálas alak, arra mondta, hogy ű a Jézus. Valamilyen banda vezére lehetett az az alak. Akartam vele beszéni, de nem lehetett, tele vöt drógáva. Összetört mindent a fijamná, mert a fijam rázárta az ajtót. Szenvedett a drógátú az a szakállas három napig. Borzasztó vót. Ezt is túl köllött élni. No, azé szép is vót, nem csak csúnyaság. A németekné nagyon mén a születésnap. Eccé meghívtak a házigazdáék is a házassági évfordulójukra. Kibérőtek egy hajót, délután ötkó szálltunk fő a hajóra, nyóckó vót a vacsora és éccaka egyig tartott a hajókázásunk. A kapitány meg mindig mondta, hogy hun vagyunk. Szépen ki vót világítva a hajó, hát az rettenetesen gyönyörű vót. Nem kő idegeskedni, le kő vetni a problémákat. Egy nyugdíjas annak örüljön, ami van. * Mi külföldiek, gastarbeiterok, ledógoztuk a napi tíz órát. A német asszonyok nem nagyon dógoztak annyit. Napi két órás munkát még csak vállaltak, esetleg napi négy órát, no mondjuk négy órát még ledógoztak valahun, de nem kapaszkodtak annyira a munkájé. Nevelték a gyerekeiket. Ott a 14-15 éves gyerek mán fölnőttnek van véve, nem él együtt a szüleive. Kiskorú még a gyerek, fiúgyerekre gondolok, nőkkel él együtt, a szülő meg fizetheti neki az albérletet. Hát ott ez így megy. A német nők itt nem nagyon bírnák ki. Nem szokták ük meg azt a sok munkát, amit itt e kőne végezni. Hát itthon dunsztóni is köll! Amikó átgyütt hozzám ősszel a német házigazdánk felesíge, hát az majdnem rosszú lett az írígysígtű. Mutogattam neki az én kicsi spajzomat, telvót befőtte, meg azok a gyönyörű uborkák, paprikák... Tátva maradt a szája. A német asszonyok tán még egy csirkét se tudnának levágni. No, igaz, én se vágtam még csirkét Németországba. Meg, ami nagyon hiányzott: a kövér kácsa mája! Aszongyák, hogy Németbe minden van, hát kövér kácsamáj, az nem vót, az nincs. Ott nem szabad tömni a kácsát. Mondom, csak mink dógoztunk annyit. Törökök vótak velem meg portugálok. A törököket lenézték, pedig ük is dógoztak, mint az állatok. Engem se nagyon bírtak, mert én szépen beszétem azza a törökke is. Mikó ment haza végleg az egyik török asszony, hát megsirattuk egymást. Tizenöt évig egy firmába dógoztunk, nem vót vele vitám, jó lelkű asszony vót. Megsirattuk egymást, mert többé nem találkozunk. Hát űk csak hallgattak, nyeltek eleget. Nem mertek vitába száni. Fétek. Én néha megmondtam nekik a magamét. Olyankó nagyon meglepődtek, de nekem abbú nem lett bajom. Eccé egy török fiatalember, nem vót rossz ember, énvelem szembe a törökök is jók vótak, a török is nép, olyan nép, mint a többi, no az a fiatalember, a fene egye meg, megvágta a kézit. Késsé dógozott. Egy halgyárba a kés az szerszám, ahun késsé dógoznak, ott nem olyan nagy valami az, ha valaki megvágja a kézit, könnyen megvan a baj. De az eggyik német mán nem bírta ki szó nékű, mingyá rá támadott.- Mije nem vigyázó, ha késsé dogozó! - kijabát rá, mint egy gyilkosra.- Mit kijabász te? - szótam rá. - Ha te dógozná késsé, teveled is megtörténne. 104
