Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Tari István: Van egy Németországunk
- Mé nem bir vigyázni! - háborgott a német, akkó mán láttam, hogy fóti a gúnyáját.- Majd mingyá bemén az irodába, hogy bekössék nekije a kézit - nyugtattam a németet, de ű csak morgott tovább.- Bírsz vigyázni! Még ez a szar török vér bepiszkolja a pulóveremet! Hűűű! Ember, mintha egy kést vágtak vóna belém. Ekezdtem kijabáni, de mán az eszemné se vőtam.- Hallod-e Jürgens! - ordítottam torkom szakadtábú. - Hallod-e Jürgens! - mer annak hítták, Jürgensnek. -A te NEMET véred is éppen olyan szar, mint a TÖRÖK. Olyan csönd lett, de olyan CSÖND. Tita, a munkavezetőnk az újjáva a hátamba szúrt, hogy hallgassak. De akkó mán nem lehetett engem leállítani. - Akarsz valamit? - néztem rá olyan mérgesen, pedig nagyon jóba vótunk. - Ez rád is vonatkozik - mondtam neki a többiek előtt. Senki se szót akkó vissza. Ehallgattattam ükét. JE Nem vöt könnyű a németországi munka, olyan túl rosszul se érezhettem magamat, mert fiatal, négyén éves vótam, nem több. Csak a munkaengedélyünköt ne kellett vóna évente hosszabbítani! Az nehezemre esett. Amikor azt mondták AUSLAND, minden összerándult bennem. A munkaengedély meghosszabbításánál vót egy félkarú. No, az a félkarú, mikor már látta a piros passzusokval, hogy menyünk, az úgy ordított, mint egy sakál. Jó, első évben még nem nyitottam ki a számot. Második évben, mikor mentünk, vótunk egy páran, megint ordított. Torkaszakadtából üvöltözte, hogy neki elege van a jugoszlávokból. Neki ÍGY, neki ÚGY! NEKI ÚGY! Ahogy mondja a magyar, én kutyahályval vótam megkenve, vártam egy darabig, aztán nyugodtan közbeszóltam.- Álljon már meg! -integettem neki. - Meg tudná mondani, hogy maga miért kiabál?- Hogy beszélsz? - fordult felém.- Én lassan, de maga kiabál.- Tudod - aszondja, nem is magázott, pedig a német mindenkit magázni szokott -, tudod te azt, hogy én Belgrádban vesztettem el a kezemet?- S én vágtam le? Az háború vót. HÁBORÚ. Egyesek még a világon se vótak, amikor maga elvesztette a kézit. Én már akkor éltem, de vannak itt fiatalabbak is, akik még akkor nem éltek. Ök a bűnösök?- Hallgasson! - szólalt meg az az idősebb ember, aki a félkarúval dolgozott, aki addig egy árva szót se szólt. - Hallgasson, mert nem írja alá a munkaengedélyit!- Ha nem, hát nem -mondtam neki. Tudtam, hogy a gazdám befolyásos ember, hogy szüksége van ránk. Az a félkarú meg csak morgott, mondta a magáét az ablaknál. - Most már alá fogja írni - súgtam annak a fiatalabb kolléganőmnek, aki velem együtt dolgozott a konyhán, ő is ivánovai vót, egy faluból jöttünk, összetartottunk-, ha meglesznek a munkaengedélyeink, jól alája fogok neki húzni. - Ne bolondulj meg, ne hozd ránk a bajt! - suttogta, miközben a félkarú a megmaradt bal kezével aláírta az egyik papírt, félrelökte azt, aláírta a másikat es, rám nézett, összeszedte a szemöldökit, úgy nézett rám.- Könnyen kiabál maga - csaptam felé.- Miért? - üvöltött fel.- Hhm, hát azért, mert a német nem túlórázik. A németet nem érdekli a TÚLÓRA. A német még egy mosatlan poharat is képes otthagyni, ha letelt a munkaideje. Mi meg dolgozunk, mert nem spacírozni jöttünk Németországba, hanem dó-goz-ni!- Milyen nemzetiségű vagy?- Ott a nevem. Én nem vagyok ICS-VICS, a szerbek neve végződik VICS-re.- Nem német? 105
