Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: A természet, az idő és az ember (Szepesi Attila kisprózájáról)
Ismerős, nemde? Századunk történelme, mintha másból sem állna, csupán abból, hogy valahol valakik fölösleggé válnak, hogy valahol valakiket leírnak. A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére felénk az illetékesek átmenetileg mellőzték a durvább módszerek alkalmazását. Semmi megfélemlítés, semmi kitoloncolás, semmi tűzfegyver a leírtakkal szemben. Elvégre szabadság van! Mindenki oda utazik, ott szerez tapasztalatokat, ott él, ahol akar. Azokban az években munkaközvetítéssel, szervezett orvosi vizsgálattal stb. tessékelték ki finoman a fölösleget Európának általunk lakott térségéből. Ki az, aki közülünk, délvidékiek közül, elmondhatja azt, hogy egyetlenegy közeli ismerőse, rokona, hozzátartozója, barátja se vállalt munkát Nyugaton? Mondjuk Németországban. Nincs ilyen! Hát éppen ezért mindannyiunknak van egy Németországa. Ezzel a Németországgal csínján kell bánnunk, mert teli van ellentmondással, kibúvóval, titkolt sérelemmel és mellébeszéléssel. Ez a Németország nem hagyja magát a sarokba szorítani, igyekszik megfoghatatlanná válni. Ez a Németország nem nagyon hasonlít a tankönyvekben, lexikonokban bemutatott Németországhoz. Ez a Németország jobbára a betűvetéshez nem szokott kezek által megírt levelekből, tarkaságtól nyögő üdvözlőlapokból, sok-sok bóvliból, nyalánkságból, karácsonyfadíszből, műanyagból kiöntött fautánzatú vázából, cigarettát tojó szamárból, füttyszóra csipogva válaszoló kulcstartóból, muzsikáló öngyújtóból, pornófüzetből, farkát ugrató szerzetesből, meglepetés-tojásból és sovány vigaszból áll össze. Ennek a Németországnak többnyire vendégmunkások, vendégmunkásaink a szereplői. Akik számtalan fakulásnak indult színes fényképen, beporosodott magnó- és videoszalagon őrzik mindazt, ami arra emlékeztet szelíden, hogy gazdájuk is otthon volt, hogy ő is tartozott valahová egykor. * Az én életemet az autó tette tönkre. Megúsztam idáig a kocsikázást egyetlen koccanás, karcolás nélkül, senkibe sem szaladtam bele. Engem az autó zavart meg, annak a levét iszom egész életemben. Suttyó legényke voltam a hatvanas évek végén. Apám akkor ment ki Németországba. Vendégmunkásnak. Ö azt hajtogatja, hogy a szegénység kényszerítette ki Nyugatra. Nem éreztem azt a szegénységet, amiről ő mesél. Nekünk itthon mindig volt mit ennünk, ruházkodásra is tellett. Szóval, az apám kiment Németországba dolgozni, és a szabadságára autóval jött haza. Erre mindig emlékezni fogok. Éppen nyár volt, egy hatalmas szelet görögdinnyével birkóztam, már csak a szemem kívánta azt, amikor apám nyugati autójával befordult poros utcánkba. Egy világoskék Taunusszal érkezett meg, az volt az első autója. A nővérem a nyakába ugrott, puszilgatta, én meg zavaromban tovább ettem a dinnyét.- Szevasz, öcskös, jól vagy? - kérdezte -, ám a válaszomra már nem volt kíváncsi. - Itt van az autónk - mondta. A hatvanas évek végén az autó a gazdagodás szimbóluma volt. Az autó megnövelte a tekintélyemet az utcánk gyerekei előtt. Én is fölvágtam arra, hogy nekünk autónk van. Persze, több lett az irigyem is: az egyik lány alaposan el is tángált! - Azt hiszed, hogy neked mindent szabad, ha a szüleid Németországban dolgoznak! - ordibálta, én meg csak álltam a kör közepén, a többiek nevetésében, miközben hátam mögött valaki egy békát tett az ingembe. Muszáj volt sírnom. A következő nyáron már egy még szebb, még fényesebb autóval jött haza az apám, akire egyre büszkébb voltam. Ott állt a kocsi az udvarunkban, és én éjszakánként kiszöktem hozzá. Simogattam, tapogattam a holdfényben. És arra gondoltam, hogy most már nekünk milyen jó. 95
