Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: A természet, az idő és az ember (Szepesi Attila kisprózájáról)
Tari István Van egy Németországunk Föl kellene idéznem a hatvanas évek hangulatát. Föl, azokat az olajos padlójú, sivár tantermeket, melyekben a marsall képe és a csupasz égőkre rakódott légyszar izzása jelentette a fényt. Persze, ez a Délvidéken akkoriban mellékes körülménynek számított. A boltokban még kocsikenőcsöt és ostorszíjat árultak - a krumplicukor elmaradhatatlan sziklájával együtt -, mi pedig, kisdiákokként elég gyakran hallhattuk azt, hogy az ember meghódította a világűrt. És arról írtunk házi feladatot: milyen is lesz az életünk kétezerben? És orrunkban a krumplicukor, az ostorszíj meg a kocsikenőcs összekeveredő illatával, a nyikorgó kerekek által fölkavart portól sem zavartatva magunkat, próbáltuk elképzelni az űrhajókat, miközben arról elmélkedtünk, hogy nekünk leírhatatlanul szép és könnyű lesz az életünk, hiszen az összes munkát gépek és robotok végzik majd el helyettünk, mi pedig tubusokból fogunk étkezni, az űrhajósokhoz hasonlóan, és az összes gondunkat-bajunkat a gombok nyomogatásával oldjuk majd meg. A megszenvedettség nélküli, az erőfeszítéseket nélkülöző életre készítettek bennünket - és a gombnyomogatásos jövőt, a tanulj-hogy-ne-kdljcn-dolgoznod-jimőt elképzelő kisdiákok többsége valóban nem tudott mit kezdeni a nagyszülők kérges, bütykös tenyerével, munkában elnyomorodott kezével, a templomok küszöbén kéregető koldusok megtört tekintetével, a novemberi temetőkben világoló gyertyák erdejével. Mindezt sokan az életünkbe nem illő dolognak érezték, hisz a holdraszállás pillanatában ugyan kit érdekelhetnek a nyikorgó kerékagyak, a fekete kendős, önmagukban motyogó öregasszonyok, a mindent belepő por. Föl kellene idéznem a hatvanas évek hangulatát, azokat az éveket, melyekben indokolatlan remény telítette a levegőt. Azokat az éveket, melyekben ismét, ki tudja már hányadszor, mellékessé váltak a legfontosabb dolgaink itt a Délvidéken. Melyekben kézlegyintéssel intéztük el mindazt, ami a miénk. Ami a miénk lehetett volna! Igen, csupán arról mondtunk le, hogy benépesítsük, élettel fedjük ezt a vidéket, mely a szülőföldünk. Mert az otthonról, a hazáról, a családról, röviden: a jobb életről mondtak le mindazok, akik a jobb élet reményében külföldön, idegenben keresték a jobb életet, a boldogulásukat. Mennyi mellébeszélésnek, hazugságnak kellett itt összegyűlnie, lerakodnia, a véráramba kerülnie ahhoz, hogy ezrek, tízezrek, százezrek higgyék azt: jövevényként, megalázottan, emberi méltóságukról lemondva is boldogulhatnak. Ezrek, tízezrek, százezrek búcsúzkodtak akkoriban a kocsmák zajában, vagy magányukba dermedve a pályaudvarokon, és szálltak föl a Nyugat felé induló vonatokra. Ezeknek az embereknek a távozását állami apparátus könnyítette. A vendégmunkára indulók fölöslegessé váltak az önmagát legemberközpontúbbnak hirdető közösségekben. Egyszerűen nem volt rájuk szükség. Leírták őket. Világútlevelet kaptak! 94
