Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: A természet, az idő és az ember (Szepesi Attila kisprózájáról)

hogy a lineáris időszemlélet kudarcot vallott, jövőképe kiüresedett. (Ez az elképzelés egyébként párhuzamos posztmodern teóriákkal.)

Okos ember nyilván nem hirdetheti azt, hogy vissza a középkorhoz. De azt igen, hogy a természeti embertől, a rá jellemző közösség-fogalomtól, ha el is távolodtunk, nem szabadna végzetesen elszakadni, hiszen az ember csak a természetben létezhet. S ahhoz, hogy ez hosszú távú program maradhasson, azaz sok ezer éves, elkerülhetetlen a minden rendű és rangú közösségben gondolkozás, az önérdekek, részérdekek helyett az egész emberiségre figyelés. Az ember a természettől szabadnak hitte magát, s lám, a természet figyelmezteti arra, hogy nélküle nincs emberi lét. Sok ember nem hallgat az okos szóra vagy meg se hallja azt. De olykor talán az is elég, ha nyitott szívvel és aggyal szemlélődik a természetben. Egy rétet, egy fát, egy sziklás hegyoldalt, a virágokat, a madarakat, az őszi Balatont, régi épületek kőmaradványait, ódon tárgyakat, elfelejtett szokásokat meglátva, felidézve meg- érezhetjük, majd tudatosíthatjuk is magunkban „a zöld küszöb" eszméjét, s küzdhetünk azért a sávért, amelyen nem csak éjszaka van, hanem nappal is, amelyen a telet törvényszerűen tavasz követi.

Többször felidézi Szepesi Attila Goya egyik grafikáját, amelynek ríme: Az esz álma ször- nyeket szül. Utal e kijelentés különböző értelmezési lehetőségeire, szerinte: „az álmodó értelem maga teremti meg a szörnyeket", s nem az értelem alvásakor jönnek elő a szörnyek. A kötetegész összefüggéseiben úgy is értelmezhető ez a gondolat, hogy az ész csodás álmai a civilizáció áldásairól önmaguk ellentétébe csapnak át, s úgy is, hogy a jelenkor aggódó tudósa, költője, prófétája megálmodja a romláshoz vezető jövőt. E két jelentéskor szorosan összefügg, s e reményvesztett víziót ellenpontozza ugyan, de fel nem oldja, szét nem oszlatja a zöld küszöb ideája. Mert idea, mert kevesek életprogramja, s bizony nagy kérdés, hogy amit tenni kellene, ami jó volna az emberi személyiségnek, az megvalósítha- tó-e. Nem mond-e ellent ennek például az elit- és a tömegkultúra gyors távolodása egymástól is, a gyökerektől is? Hiszen e gyökerek éppen a természeti emberre emlékeztethetnének, régiókra, egyéni arculatú közösségekre, nyelvekre, míg a mai tömegkultúra a világfalanszter előhírnöke.

A természettől elidegenedett és azt érdektelennek tartó emberrel szemben Szepesi Attila együtt próbál lélegezni a természettel. Szemlélete nem romantikus, s nem is közhelyszerű. Nem a „szépet" keresi, hanem a létezés legkülönbözőbb formáit látja meg. Számára a természet elsősorban azért szép, mert létezik. Etikájának legfőbb értéke az élet, azt kell óvni. A természet a modern ember értékrendjében mellékessé vált. Védőügyvédekre van szüksége. Más összefüggésekben is elmondható, hogy a szerzőt fokozottabban foglalkoztatják a határhelyzetek, az elfeledettek, az ismeretlenek, a különcök, a magányosak, az elkallódok, általában a perifériák és szereplőik. Talán már onnan eredeztethető ez, hogy élete első nyolc évét Beregszászon töltötte, s életútja később is gyakran vezette valóságosan és képletesen is peremvidékre. A festők közül is a különcök a kedvencei: Csontváry, Gulácsy, Mednyánszky. Gyakran foglalkozik igazán soha meg nem értett, a pálya szélére sodródott alkotókkal, kismesterekkel, szinte névtelenekkel is. Az irodalomból felidézi például a csak a szakmai körökben számon tartott Oláh Miklós, Vályi Nagy Ferenc, Kalmár György, Czóbel Minka alakját. Láttató erejű portrét fest barátjáról, Petri Csathó Ferencről, aki szerintem is e nemzedék egyik nagy tehetsége volt, de elkerülte őt a „sors bona". Egyetlen verseskönyve Szegeden jelent meg 1995-ben, azaz ötven esztendős korában, s olyannyira dugáru maradt, hogy a fővárosban hozzá sem tudtam jutni, még antikváriumokban sem akadtam nyomára. Az ember aztán hamarosan meghalt, versei ma is várják, hogy feltámadhassanak, a szűkebb ismeretségi körön túl is hathassanak. Addig is, legalább az újabb irodalmi lexikonok őrizzék majd meg nevét: az 1994-es kiadásban ugyanis még nem szerepel.

91