Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: A természet, az idő és az ember (Szepesi Attila kisprózájáról)
Olykor közembereket is halhatatlanná tesz egy-egy írás. Ilyen például Halász bácsi, aki 1952-ben, kijátszva a fenyőfa-kivágási tilalmat, karácsonyra botokra tűzdelt fenyőgallyakból készített „tűzdelt karácsonyfákat" Egy évvel korábban pedig egy szökött rab menekülését segítette. Érdekes ember A Száján Robinsonja is. Geleta József az első világháborúban lett orosz hadifogoly. Szibériába került, kénytelen volt részt venni a polgárháborúban, s hosszú és igen kalandos-veszélyes éveket töltött ázsiai országokban, míg sikerült hazatérnie. Élményeit feljegyezte, s ezek egy része egy vadászkönyvben aztán meg is jelent. Nemcsak érdekes figurákkal, elfeledett alkotókkal találkozhatunk e könyv lapjain, hanem jeles alkotókkal kapcsolatos, szakirodalmi rangú megállapításokkal is. Például Mik- száthról azt írja, hogy Szegeden ismerte fel, hogy ő: palóc, azaz a hegyvidék és a síkság közötti Dombország küldötte. Ugyanakkor a palócokról rajzolt képe nem a realista megfigyeléseken alapul: „Nem az ő írásai hasonlítanak hát Dombországra, hanem a palóc dombvidék kezdett idővel hasonlítani Mikszáthországra." Líratörténeti tétele, hogy Csokonai tette személyessé a magyar lírát, s Weöres volt az, aki Babits nyomán haladva összetörte ezt a személyességet. Vitatja, hogy Nemes Nagy Ágnes „férfias" költő lenne. Feltételezi, hogy Gulácsy Lajos álomvilágának, Naconxypánnak a modelljét-gyökerét Beregszászon kereshetjük. E tájról származott a festő családja, s Gulácsy nyári vakációit a beregszászi rokonoknál töltötte. Itt születtek első művei is. A festői világ és az 1940-es években megismert Beregszász között rokon vonásokat lát Szepesi Attila. A festő Nagy Istvánról pedig megfontolásra érdemesen fejti ki, hogy tévedés őt az alföldi festők közé besorolni, hiszem élményvilágában mindvégig az erdélyi szülőföld hegyei és fái a meghatározóak. Az elismerést érdemlő megállapítások mellett olykor vitathatók is megfogalmazódnak. Czóbel Minka kapcsán íródik le, hogy „Bizánci irodalmunkban, ahol a műnél szinte fontosabb a szerep, netán a botrány, ez a rejtekező poéta kívül rekedt az irodalmon. És ha egy mű a maga korában nem kerül a helyére, utólag oda már visszailleszteni szinte lehetetlen." A második mondattal egyetértek, de irodalmunkat általában bizáncinak nevezni talán túlzás. Főleg ha meggondoljuk, hogy a színre lépő Nyugat volt az, amely nem vett tudomást a költőnőről, mint elődjéről. Ennek sokféle oka van, lehet, de aligha Bizánc-voltunk. Egyoldalúan elítélő a megnyilatkozás Váci Mihályról a hatvanas évek kapcsán: „Váci Mihály időszaka volt ez, a kincstári lózungverseké." Akkor gondolhatta ezt az önmagát kereső húszéves ifjú, ma azonban a peremhelyzetekre oly érzékeny költőnek-olvasónak illene kismesteri értékeket is észrevenni a megfakult életmű legjobb darabjaiban, felismerve a kincstári optimizmus szétfoszlását is. Az is túlzás, hogy „Rákosi Mátyás évtizedekre kitörölte a tankönyvekből a költő Babits Mihályt." A Rákosi-korban ugyan valóban ellehetetlenült Babitsnak és követőinek helyzete, ám 1956 után fokozatosan liberalizálódott a szigor. Egyidős vagyok Szepesi Attilával, ugyanazokból a tankönyvekből tanultunk. 1960 nyarán én éppen a nyugatos költőkből, köztük Babitsból feleltem az érettségin, legalább részben a tankönyv alapján. Az a minősítés is igazságtalan, amely „a magát filozófusnak deklaráló pártkomisszár Lukács Györgyiről szól. Lukácsnak voltak tévedései, bűnei, de filozófus volt, a magyar kultúra nemzetközi tekintélyű képviselője. Aligha lehet kizárólag az ő rovására írni Hamvas Béla elhallgattatását. Talán az sem egészen igaz, hogy amikor megjelent Temesi Ferenc Por című nagyregénye, „az ítészek nem tudtak vele mit kezdeni. Azt firtatták - mindig így van -, miért olyan, amilyen, és miért nem más. Előkaparták emlékezetükből a Szerző megfakult kamaszportréját, ráillesztették a maira, és számon kérték a kettő különbségét." A szelíd iróniát méltányolom, de ha a szerző újraolvasna néhány bírálatot, többek közt - szerénytelenül javaslom - az enyémet, éppen a Forrásban, talán módosulnának emlékei. Remélve, hogy ezek a tárcák, mivel megérdemlik, újabb kiadásokat is meg fognak érni, néhány apró elírás kijavítását szeretném javasolni. Kazinczy nem „közel fél évszázadig" élt Széphalmon, hanem 1806 és 1831 között. A szerző nyilván nem a hatvanas, hanem az 92
