Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Részletek Balázs Ferenc és Christine Frederiksen levelezéséből (A leveleket az angol eredetiből fordította és közzéteszi: Vallasek Júlia)
radni az ilyen ellenőrzéstől, szeretném, ha meg tudnánk lenni állami támogatás nélkül. A mezőgazdasági iskolát felállíthatnánk a parókia földjein is. Minden falusi parókiához tartozik 30-40 acre föld, ennek jövedelméből fedezik a szükséges javításokat és más egyebeket, jelenleg sokféleképpen használják. Gyakran bérbe adják, máskor meg a falusiak közösen művelik meg anyagi ellenszolgáltatás nélkül a templom javára. Miért ne kezdhetnénk meg a munkát ezen a földön? Erdélyben már most is vannak gazdaságok, melyeket meglehetősen modern módon vezetnek. Elküldünk majd valamelyikbe egy fiatalt, vagy ha elképzeléseink beválnak, lesz majd olyan, aki Dániában tanult, ő vezeti majd a munkát a farmunkon, főleg kertészkedésre gondolok. Te meg én, esetleg még mások is, egyéb úton-módon segítjük majd az iskolát. Ami a felszerelést illeti, azon kell lennünk, hogy ne az államtól, hanem más forrásokból szerezzük meg rá a pénzt. Van is egy elképzelésem, amit Laci2, kivitelezhetőnek tart. Az ötlet lényege, hogy kapcsolatot kell teremtenünk város és falu között. A mi falunk ne általában a piacnak termeljen. Találjunk száz családot a szomszédos városban, akik „társulnának" a falunkkal! (Akár úgy is, hogy a már létező szövetkezeti kapcsolatokat bővítjük ki.) A megtermelt többletet nekik adnánk, ők pedig előlegképpen megadnák nekünk a lehetőséget arra, hogy gépeket vegyünk. Városon mindig több a pénz, mint falun. Mondjuk, szükségünk van 1000 dollárra. Ez családonként havi tíz dollárt jelentene egy-két évig. Ez nem megterhelő -mi pedig meg tudjuk vásárolni az eszközeinket. Azt javasolod, dolgozzunk együtt román családokkal is. Ez az egyik legfontosabb feladatunk. Meg kell találnunk közöttük azokat, akik hozzánk hasonlóan akarnak dolgozni, mert a magyarok közvetlenül keveset tehetnek a románokért. A legnagyobb jóakarat szülte segítséget is gyanakvás fogadja, ha az kívülről jön, és jelenleg mindkét népcsoport önmaga felé fordul. Legdrágább Kicsike! III. Berkeley, 1926. november 20. Most jött meg a leveled, és nagyon sokféle érzést ébresztett bennem. Mintha válasz lenne egy, még meg sem írt levelemre. Milyen keveset tudok rólad, arról, ami foglalkoztat, amit tudsz, amin dolgozol. Milyen keveset! Az én területemen találkoztunk, nem a tiéden. Beszélgettünk Erdélyről, célokról és tervekről, bemutatkoztunk egymásnak. De a te szerelmed kezdettől fogva túl „engedékeny" volt. Te, az egyszeri, értékes lény, felém nyújtottad a kezed, de zárkózottságod kagylóhéjából nem merészkedtél ki. Talán éppen az én hatásom miatt. Én - úgy érzem - telítve vagyok mások sorsával és gondjaival, miközben az énem fel-felhorgad (jól használom a szót?) és ráerőszakolja magát a többiekre. Legdrágább Kicsike, én sosem kértem, hogy segíts engem, sosem képzeltem el egy „hagyományos" tiszteletes asszonyt, akinek „gondjai és felelőssége" van, és aki „hagyományos" tiszteletes úr férje irányítása alatt dolgozik. Te magadnak dolgozol. Ügy érzem, lázadozol az ellen, hogy egy Cél érdekében dolgozz, de ha egy 58
