Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
rabszolgakereskedelmet sem ismerték, amely más afrikai népek lidércnyomása volt. Az első európai, aki 1894-ben eljutott Ruandába, egy G.A. von Götzen nevű német utazó és katonatiszt volt. Érdemes megemlíteni, hogy a gyarmatosító nagyhatalmak már nyolc évvel korábban, amikor a berlini konferencián felosztották egymás közt Afrikát, éppen a németeknek juttatták Ruandát, amiről egyetlen ruandait sem értesítettek, még a királyt sem. A banyaruandák gyarmatosított népként éltek éveken át úgy, hogy erről mit sem tudtak. A németek egyébként később sem sokat foglalkoztak ezzel a gyarmattal, az első világháború után pedig el is veszítették Belgium javára. Hosszú ideig a belgák sem tanúsítottak itt különösebb aktivitást. Ruanda távol, jó 1500 kilométernyire volt a tengeri kikötőktől, azonfelül, s ez a lényeg, nem számított gazdag országnak, hiszen tulajdonképpen semmiféle fontos nyersanyagot nem találtak a területén. Mindezek következtében a banyaruandák évszázadokkal korábban kialakult társadalmi berendezkedése ebben a hegyvidéki erődítményben változatlan formában maradhatott fenn egészen a XX. század második feléig. Ennek a berendezkedésnek számos, az európai feudalizmusra emlékeztető vonása volt. Az országot arisztokratáktól és ősi nemesektől körülvett uralkodó irányította. Ők együtt alkották az uralkodó tutsi kasztot. Legnagyobb és tulajdonképpen egyetlen gazdagságukat az állatok - a zebu tehenekből, ezekből a hosszú, kardformájó, szép szarvat viselő tulkokból álló csordák - jelentették. A teheneket nem ölték le - érinthetetlen, szent állatoknak tekintették őket. A tutsik a tehenek tejével és vérével táplálkoztak (a vért a dzsidával felmetszett nyaki ütőérből tehénvizelettel tisztított edényekbe engedték). Az állatokkal a férfiak foglalkoztak, a nőknek tilos volt a tehenekhez közelíteni. Mindennek a tehén volt a mértéke: a gazdagságnak, a tekintélynek, a hatalomnak. Minél több tehene volt valakinek, annál gazdagabb volt. Minél gazdagabb volt, annál több hatalommal rendelkezett. Legtöbb tehene a királynak volt, az ő csordáit különleges gondoskodás övezte. A nemzeti ünnep fénypontját a királyi emelvény előtt évente megtartott tehénseregszemle jelentette. Az uralkodó szeme előtt ilyenkor milliónyi tehén vonult el. A felvonulás órákig tartott. A tehenek óriási porfelhőket vertek, s e porfelhők mérete a monarchia jólétének bizonyítékául szolgált, magát az ünnepséget pedig többszörösen megénekelte a tutsik pa- tetikus költészete.- A tutsi? - hallottam gyakran Ruandában. - A tutsi leül háza küszöbére és nézi, hogyan legelnek csordái a hegyoldalakon. Ez a látvány büszkeséggel és boldogsággal tölti őt el. A tutsik nem pásztorok, nem nomádok, még csak nem is állattenyésztők. Ők állat-tulajdonosok, ők alkotják az uralkodó kasztot, az arisztokráciát. A hutuk ezzel szemben sokkal népesebb, a tutsiknak alávetett földműves kaszt (Indiában wajsiami a nevük). A tutsik és hutuk között hűbéri viszonyok uralkodtak - a tutsi volt a hűbérúr, a hutu pedig a vazallus. A hutuk a tutsiknak alávetett földművesek voltak. Terményeik egy részét uruknak adták a gondoskodás és a használatra kapott tehén fejében (tehene csak a tutsiknak lehetett, a hutuk csupán bérelhették uruktól az állatot). Minden úgy volt, mint a feudalizmusban - ugyanaz a függés, ugyanazok a szokások, ugyanolyan kizsákmányolás. 67
