Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

A XX. század közepe táján egyre drámaibb konfliktus alakul ki a két kaszt között. A vita tárgya a föld. Ruanda kicsi, hegyes és nagyon sűrűn lakott ország. Ahogyan az Afrikában gyakran lenni szokott, Ruandában is szembe kerülnek egymással azok, akik állattartásból élnek és azok, akik a földet művelik. A kontinensen azonban általában akkora térségek vannak, hogy a szembenálló felek egyike új, szabad területre vonulhat, s ezzel a háborúskodás okafogyottá válik. Ruandában nem létezik ilyen megoldás - nincs hova elvonulni, félreállni. A tutsik csordáinak száma közben egyre nő, egyre több legelőre van szükségük. Új legelőre viszont csak egyféleképpen lehet szert tenni: el kell venni a parasztok földjét, vagyis el kell üldözni a hutukat az általuk művelt területekről. Csakhogy a hutuk már így is nagyon szűkén férnek el. Lélekszámúk évek óta gyorsan nő. Ráadásul az általuk művelt föld gyönge, terméketlen. Ruanda hegyeit ugyanis igen vékony talajréteg fedi, olyan vékony, hogy amikor évente megérkezik az esős évszak, a felhőszakadások órási területen lemossák ezt a talajréteget, és sok helyütt, ahol korábban a hutuk kis manióka- vagy kukoricaföldjei voltak, most kopár sziklák fénylenek.

Egyfelől tehát ott vannak a hatalmas, terjeszkedő tehéncsordák - ez a tutsik gazdagságának és erejének jelképe -, másfelől ott vannak a beszorított, elnyomott, összezsúfolódott hutuk: nincs elég hely, nincs elég föld, valakinek vagy el kell mennie, vagy el kell pusztulnia. Ilyen a helyzet Ruandában az ötvenes években, amikor színre lépnek a belgák. Hirtelen nagy aktivitást mutatnak, hiszen Afrika forrongó korszakába lép, megindul a függetlenségi, antikolonialista mozgalom, tenni kell hát valamit, döntést kell hozni. Belgium azon országok közé tartozik, amelyeket ez a függetlenedési hullám igencsak meglepett. Brüsszelnek nincs semmi ötlete, hivatalnokai nem nagyon tudják, mit is tegyenek. Ahogyan az ilyen helyzetekben lenni szokott, a halogatást, a döntések elodázását tartják az egyetlen megoldásnak. A belgák eddig a tutsik közreműködésével kormányozták Ruandát, rájuk támaszkodtak, az ő szolgálataikat vették igénybe. Csakhogy a tutsik a banyaruandák legképzetteb, legtörekvőbb rétegét alkotják, s éppen ők követelik most a függetlenséget. Méghozzá azonnal, erre pedig a belgák egyáltalán nincsenek fölkészülve! Brüsszel tehát nagyhirtelen taktikát változtat: szakít a tutsikkal, és az engedékenyebb, szolgálatkészebb hutukat kezdi támogatni, miközben a tutsik ellen lázítja őket. E politika gyümölcse igen hamar beérik. A felbátorított, felhecceit hutuk harcba indulnak. 1959-ben Ruandában parasztfelkelés tör ki. Ruanda volt az egyetlen afrikai ország, ahol a függetlenségi mozgalom a társadalmi, antifeudális forradalom formáját öltötte. Egész Afrikában csak Ruanda élte át a maga Bastille-ostromát, detronizációját, gironde-ját és terrorját. A mechetékkel, kapákkal, dzsidákkal felfegyverkezett hutuk felbőszített paraszttömegei uraikra, a tutsikra törtek. Afrikában régen nem tapasztalt vérengzés vette kezdetét. A parasztok fölégették uraik gazdaságait, a tulajdonosokat leöldös- ték, megskalpolták. Ruandát elöntötte a vér, az egész ország lángokban állt. Megkezdődött a tömeges állatmészárlás, a parasztok, gyakran életükben először, jóllakhattak hússal. Az ország lélekszáma ekkoriban 2,6 millió főt tett ki, ebből háromszázezer volt a tutsik száma. Becslések szerint több tízezer tutsit megöltek, s körülbelül ugyanennyien menekültek a szomszédos Kongóba, Ugandába,

68