Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Csordás Gábor: Rontás és reménység (vers)
Vén vajákos Vejnemöjnen szüzet ott nem szerzett könnyen. Ilmarinen iparkodott, dm az asszonyt, akit kapott, Kullervo, kegyetlen szolga szavára szétmarcangolta medve és szilaj toportyán. Nincs a pohjolai portán szerzett jók közt maradandó, csak a kincset szóró szampó. „Lemminkejnen, jössz-e velünk? Utoljára útra kelünk pusztaságos Pohjolába, hanem immár nem hiába: kitépjük a kilenc kampót, megszerezzük most a szampót!" „Hisz szarvasát szalajtottam, Louhi házáig hajtottam, tudtam minden tudományát, mégse kaptam meg a lányát. Cserkésztem a sárga csődört, ki körmével követ őrölt, szikrát vert kemény kovára. Kantárt dobtam Hisz lovára, tenyeremből megetettem, nyaklót, nyerget rávetettem, készületlent megkerültem, a makrancost jól megültem, Hisz hólepte horhosában, pohjolai pusztaságban irtás hosszán ijesztgettem, kőgörgetegre kergettem, vasalt sarkam belevágva Imbtajtékos horpaszába, szakadásig szalajtottam, Louhi házáig hajtottam. Tudtam minden tudományát, mégse kaptam mega lányát. Mindez még kevés volt érte: Tuoni hattyúját kérte. Szédült szerelembe esve mentem magam madár-lesre Észak éger-erdejébe, nyirkos árnyú lombsötétbe. Pokol tornáca peremén elveszejtett egy vaksi vén, holtan hullottam a mélybe, ördög öblös örvényébe, így ölt ökrendő mocsárba Louhi, Észak vészbanyája, s ősz szülémmel szóba sem állt. Mamácskám mégis megtalált, s visszavonszolt e világba. Hogyne mennék Pohjolába, szampót sziklából szaggatni, a szipirtyót szuttyongatni!" Hajtja három hős a gályát átkozott, nagy éjszakán át: őszült özvegy eleiben, önemésztő Ilmarinen, másik léha Lemminkejnen, hogy vétkéért vezekeljen, harmadik vén Vejnemöjnen, hogy ne feledjük a földben. Zöld zúgón utat keresnek, zátonyok között eveznek, egyszer nagyon nézelődnek: mintha vízalatti kőnek, fatönknek futottak volna! Hát a fortyogó habokban csodacsuka csontja koppan! Péklapátnyi a pikkelye, húszakós hordó a feje, kilenc singes a sallangja, szája sziklabérc barlangja. Görgeti a hosszú gályát, farka forgácsolja fáját, nyálkás habbal elborítja, kicsi híján fölborítja. Ütik, vágják istenesen, de a két hős egyike sem, se lenhajú Lemminkejnen, se iszonyú Ilmarinen kard hegyével el nem éri, hideg luísát nem metéli. Egyszer vág csak hozzá Vejnö, s véresen a vízre féljő. Táltos akkor szóval szólal:
