Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Csordás Gábor: Rontás és reménység (vers)

iszonyú, üszkös romokat, hamuvá omló lomokat.

Ahol a konyha volt tavaly, vadul virít a vadparaj, a tisztaszoba közepén feketén villámlik a szén, fakó füs tmacskák forognak hűlt helyén a bútoroknak, és hideg korom kering ott, hol hajdan bölcsője ringott.

Kerülgeti a házromot, s talál egy halavány nyomot, fölindul, futva követi.

A nyom erdőn át vezeti bedőlt falú deszkaházig.

Alacsony ajtón bemászik.

Sötét van bent. De tudja jól, hogy Küllikki előtt hajol, s hogy anyja várja odabent.

S tudja, amíg ő messze ment, Pohjola haddal érkezett, s mindent, mindent fölégetett...

Késő van. A kis Küllikki lelke többé nem nyílik ki.

Magad vagy már, Lemminkejnen. Kérd a követ, hogy feleljen... bár amit tud, hogyha tudnád... holtak hallgatása hull rád.

Szűk szobában föl-le járva átkozd sorsodat, te árva!

»Hát nem! Halál, nincs hatalmad! Még lebírja Lemminkejnen azt a bitang birodalmat!

Indulok hát Loulii ellen, s húsába ütöm a kampót!

Igen, megszerzem a szampót!«

Ma még szerelmet koldulunk, s holnap lihegve lódulunk Dél ellen vagy Észak ellen. Lelkűnkről így hull le minden."

VI. A szampó

Kiapad a nedv áfákban,

Készül az ősz Kalcvában.

Mire a kaszát leteszik,

Vejnemöjnen megérkezik.

Faluszéli házba indul, hol acél cseng, üllő kondid, él az érc kohó tüzébcn.

Ilmarinent kéri szépen, azt az erősek erősét, mindenféle mester ősét, kovácsolna kardot néki, élét kétszer edzené ki, futtatná be füstarannyal, fogóját ezüstszalaggal.

„Megcsináltad mesterien!

Indulunk hát, Ilmarinen?"

„Menjünk, míg meg nem vénülünk, s kölykök nem kelnek ellenünk!"

Imhol indulnak az ősök, istenekkel ismerősök.

Ha távolból a hajnali tundrán mennydörgést hallani, hóka lovon két hős vágtat bajt keresve, mint a bánat. Fényeskedvű fellegrontók, kikről majdan énekmondók ezer évig énekelnek, utoljára útra kelnek.

Tengerparti puszta téren, hullámhordta friss fény éren görgőfákon áll a gálya, fölvonva a vitorlája, orma ottan kéri őket, ékelnék ki a görgőket, hadd hasítsa a habokat, hordozzon hős táltosokat.

Hősök egykoron hiába mentek mérges Pohjolába.

54