Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Csordás Gábor: Rontás és reménység (vers)
ajtóban ne ácsorogjon! Üres kézzel sose üljön, kilenc kis unokát szüljön, szoptassa, mossa, ringassa, mivégre? - sose firtassa, adja tovább, mi adandó, mivelhogy minden múlandó!" Észak ura, utoljára pillants hollószín hajára, szénként izzó szép szemébe. Kovács kapja majd kezébe, erőszakkal elragadja. Azért van csak anyja, apja asszonyszülte földi sarjnak, sírva sokasodó fajnak, hogy tőlük is eltávozzon, hogy legalább hiányozzon! Fölnevelted, hát ne fájlald! Évek múltán erre jár majd, ám te más leszel már akkor: földdel elkevert marok por. Házad meg: korhadt gerenda, zsizsikés zsindely halomba. És lobog a lakodalom! „Halálon is van hatalom, csak a korsó járjon körbe, fullasszuk bele a sörbe!" „Róka rúgja meg a gondot! Nagyapám is nekirontott ennek a veszett világnak, ő is lett leveles ágnak, szára is lekorhadt régen!" „Az a csillag ott az égen örökké él, nem öregszik, de friss szénán sose fekszik, kis cifrákkal sem cicázik, folyton fényeskedve fázik! “ És lobog a lakodalom, árnyék forog a falakon, elveszettnek hitt eblelkek, futóhomok-hordta telkek rongyosingű rendeskéi, sziklaodvak szentecskéi, vihorászó vajákosok, híres hatujjú táltosok szívják a halált a szesszel. Siklik egy szán könnyű nesszel, és a szolga szól szelíden: Indulni kell, Ilmarincn! Pohjolai palotában, lecsupasztott lányszobában már az új asszonyt díszítik, messzi útra fölkészítik. Szolgálói szomorkodnak, lábujjhegyen lopakodnak, szánra hordják hozományát. Louhi hollóhajú lányát varjúlelkű vénasszonyok, száraz, szipirtyó rokonok, ifjúságra irigy banyák, nyálasán nyekergő nyanyák ellátják ezer tanáccsal, hogy s mint éljen a kováccsal: „Meleg ágyból kora reggel négy legyen a nő, ha felkel: Egy, aki az ágyat vesse, a kotróvasat keresse, szítsa föl a tüzet szépen. Másik sajtárral kezében, nyári hévbe, téli hóba induljon az istállóba. Harmadik se halogassa, csecsemőjét csucsujgassa, szoptassa, míg a negyedik a seprűvel serénykedik, hogy a padlót ne lepje légy! És mind magad légy ez a négy, riadt rabnő, szelíd szolga!" „Tudom én, hogy mi a dolga Ilmarinen asszonyának! Jaj, szánandók, akik szánnak! Jó volt leányként itt élnem, jóra jót nem fáj cserélnem!" 48
