Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Reményi József Tamás: A jövő század olvasója

gatnak. Az új szövegkövetés új szövegalkotást feltételez és hív elő, s az önkifejezésnek az a formája, amelyet irodalomnak nevezünk - lehet, megszokásból így fogják hívni a jövőben is -, végképp elhagyja korábbi műnemeit és műfajait, szétoldja a nyelv és a stílus több évszázadon át alakult, minden radikális újítás nyomán is önmagába visszazárulni képes szabályrendszerét. Mindazok a kezdeményezések, amelyeket az elmúlt évtizedekben, de még napjainkban is enyhe fölénnyel, furcsállkodó, tán megbocsátó mosollyal fogadunk - a képversektől a videó-installációkig a művészetközi s egyúttal interaktivitást provokáló kísérletek egész sorára utalok -, soha nem képzelt technikai és szellemi(!) munícióhoz jutva a vizuális kultúra birodalmába sodorja át a(z írott) nyelv művészetét.

Ne gondoljuk, hogy a tömegszórakoztatás ma még ugyancsak lenézett cirkuszi mutatványai, a szimulátorok - amelyek most nem véletlenül idézik fel beteljesülni látszó jóslatként Huxley Szép új világának tapi-moziját - ne lennének a jövőben felmérhetetlen hatással az úgynevezett magaskultúrára... Nemhogy hatással lesznek, de gyökeres átalakulásának katalizátoraiként számolhatunk velük.

Ne áltassuk magunkat. Meddig fogjuk még kollektív lelkiismeretűnk nyugtatására érettségi tételek holt anyagaként számonkérni a felnövekvő nemzedékektől Nagy Lászlót, az Újholdasokat, de akár Esterházy Pétert is - Isten éltesse! -, miközben tudjuk, látjuk, hogy „ezek" csak nevek, címek, biflázandó adatok, írásaik nem működnek tudat-, ízlés-, emberformáló, élő organizmusként. A mai kultúra már nem tudja megtartani őket, vajon a holnapi mit és hogyan lesz képes átörökíteni belőlük, ha egyáltalán? Pedig nyilván ebben kell gondolkodnunk, és nem a ki tudja, hányadik - hagyományos értelemben színvonalas - irodalomtankönyv-típus reménytelenségén sopánkodnunk.

Persze azt az újat már nem mi fogjuk csinálni. Mi még, érthetően, kezünkből kicsúszni látszó értékeinket próbáljuk menteni, tanult reflexeinkkel. Dobozolunk. Menekülünk előre: könyvkiadási túltermelésbe hajtjuk magunkat, a raktárakban tonnaszám állnak a kötetek. Búcsúzunk valamitől, ami jelenlegi formájában folytathatatlan, s ezért előszeretettel tartunk önsajnálattól csöpögő gyászbeszédeket. McLuhan egykori vízióját elébb szajkóztuk, aztán túlzónak tekintettük, mostanában pedig - megrémülve önnön gyorsulásunktól - éppen hogy katasztrofizáljuk. Pedig a Gutenberg-galaxis végét súlyos tévedés az irodalom megszűnésével azonosítani. Az írott kultúra metamorfózisáról kell beszélnünk.

Túl sok tőzsdeügynököt látunk esténként a karosszékből, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ lassanként senki másból nem áll, mint tőzsdeügynökből (politikusból, terroristából, showműsor-vezetőből stb.). Ez ma valóban a tévé rettenete, belőle átokként saját kicsinyes, pénzsóvár álmaink szállnak vissza ránk. De így volt ez korábban is, csupán az átok hatásfoka, agressziója döbbenetes. S ha a tömegőrülettel szemben termettek egykor csöndes Dsida Jenők, szelíd Szép Ernők, nyilván a jövőben is fognak. Valami egészen mással, másképp jutnak el majd utódainkhoz a holnap írómutációi, de eljutnak.

Ismétlem: gondoljuk meg, barátaim, mennyi előnye ígérkezik ennek a másnak. A könyvvel együtt eltűnik a könyv egész bezápult intézményrendszere, eltűnnek a koldus kiadók és a zugkiadók, a nem terjesztő terjesztők, az írószövetségek, kuratóriumok, felügyelő bizottságok, urbánusok, népiek, el nem olvasott kötelező olvasmányok, mind. Talán csak a divat nem tűnik el mégsem, ezt visszaszívom, hiszen ha valami biztosan örök, az a minden érték és bóvli befogadását egyaránt jellemző váltóláz, a fagyos közöny és a ri- csajos siker heveny tüneteivel. Legyen meg hát a könyv-utáni „irodalom" divatja is.

Üdvözlet a jövő század olvasójának.

75