Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Alföldy Jenő: Álom a jövő század irodalmáról
Aljöldy Jenő Alom a jövő század irodalmáról Jó lenne, ha volna képességem a jövőbelátásra. Arra, hogy megsejtsem és vizionáljam a jövő évszázad változásait, köztük az irodalom ki tudja, hányadik új hullámával, izmusával, poszt- vagy prae-modern irányzatával, sokadik új klasszicizmusával, netán neorealiz- musával vagy mindezek tagadásával. Nem tudhatom, alig sejthetem, hogy a nagyvilág különböző régióiban a majdani új háborúk, környezetkatasztrófák, gazdasági föllendülések és összeomlások, túlnépesedési válságok, életmódbeli forradalmak és technikai találmányok hatására milyen lesz az irodalom. Garantáltan kalóriaszegény, tartósító anyagoktól mentes, űrutasok tömegfogyasztására alkalmas - bár természetes anyagokat már nem tartalmazó -, szintétikusan előállított eledel lesz-e, mint a derűlátó sci-fi-regényekben, vagy néhány idejétmúlt könyvmolynak szóló, gyanakvással övezett, féligmeddig titkos szellemi fényűzés lesz, mint az irodalom halálát jövendölő, a jövőt bölcs rezignáltsággal szemlélő Szerb Antal mondaná: talán az érzékeny emberek világszövetségének való, szent fölöslegesség marad? A jósdák papjainak képességéből sajnos semmi sem szorult belém. A jövő század irodalma cím után legszívesebben kérdőjelet írnék. Lesz-e egyáltalán? Na de hol van az én képzelőerőm a nagy mesemondótól, Jókai Mórtól? A jövő század regénye írójától! Pedig éppen az ő példája int arra, hogy még játékból, a művészi fantázia próbájaként is mennyire kockázatos a jövendölés. Mekkorát tévedett, amikor azt mesélte az 1870-es évek elbűvölt olvasóinak, hogy a 20. század közepén még a Habsburg dinasztia uralkodik a tekintélyes hatalommá nőtt Magyarországon, a háborúban páncélinget viselnek ingük alatt a katonák, s a fegyverkezési versenyt nagyjából a puskagolyók átütő- és az acélfonat felfogóereje közti vetélkedés dönti el. Valljuk be, az ő tündérképzelete sem igen tudott valami messzire rugaszkodni a porosz-francia háború valóságától, illetve a kiegyezés-kori magyar nemesség illúzióitól. Képzeletének szökkenései nemhogy a 20. századközép, de már az első világháború pokoli valóságához képest is középiskolai távolugró-gyakorlatok- nak tetszenek, hogy a második világháború fegyvereiről, az atombombáról és más kisded játékokról ne is szóljak. Arra azonban bárki feljogosítható, hogy elmondja, miről álmodozik, mit szeretne és mit tart kívánatosnak unokái vagy dédunokái számára. Beszélhet reményeiről, azzal hitegetve magát, hogy amennyiben hangot ad nekik, egy csipetnyi étvágygerjesztővel még hozzá is járulhat valóra váltásukhoz. Ezt teszem én is. És elárulhatom: én nem a jövőbe, hanem a múltba vetem reményemet és bizakodásomat. Abban tudok csak megfogódzni. Nem bocsátkozhatok jóslatokba arról, hogy lesz-e 2050-ben könyvkiadás, vagy teljesen kiszorítják a könyvet az elektronikusan előállítható térhatású képek, amelyek elsődleges információkat és gondolatokat közvetítenek a szerzőktől immár nem az olvasóknak, nem is „befogadóknak", hanem egy technikai úton előállított virtuális valóság részeseinek. Lehet, hogy majd ők is együtt szeretnek Rómeóval és Júliával, együtt halnak meg velük, és együtt szédelegnek a Waterlooi csata forgatagában Fabrice del Dongo-val. Úgy, ahogy a jó 76
