Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Fried István: A jövő irodalma: az irodalom jövője
ebnek guba. (...) Improvizál az erdő, sejtjük mi rég, s a nyelv napfényre hozza! Wyslawa Szymborska verse már akkor a „jövő század regényé"-t írta, miközben a pátosz, a retorika ellenében a groteszk(ebb) látásmóddal érvényesítette azt a fajta költőiséget, amely újra-konstruálta az irodalom-fogalmat. Részben azáltal, hogy tónusvegyítésével nem az avantgárd új grammatika igézetében rendezte át a műfaji hierarchiát, egyáltalában nem ismerve el a külső (világnézeti) szempontok szerint mindig újraszervezett (nem pedig szerveződő) költészetrendszert, részben azáltal, hogy a nála természetes megszólalás némi alulretorizáltsága az irónia retorikájával dúsul föl, s így az egyszerűnek hitt versmondatok csak első megközelítésben ültethetők át a hétköznapi értés nyelvére. Amit pedig úgy is érthetnénk, hogy olyan költői magatartás népszerűsödik ebben a verstípusban, amely nem a maszkos-hasonmásos eljárás összetettségével élve, a megkonstruált lírai énnek csak annyi lehetőséget ad, hogy a legszükségesebbre szorítkozzék, egyebekben pedig tanúsítsa a költői nyelvi szerveződés „egyszerű formái"-t. Hogy másutt, az ettől lényegileg különböző, „minimalizmus" hódít teret, az éppen a nyelvkrízis további sorsával hozható összefüggésbe: a nyelvkrízis viszonylag korán jelzése lett az egyetemesebb válságtudatnak, Spenglerre hivatkozva (vö. mottó) a teremtés-alkotás merő őrzésbe fulladásának, a banalitás meg a klisé kizárólagosságra törekvésének8, a nyelv, a beszéd, a költőiség, az irodalmi szokásrend kiüresedésének. A minimalizmus éppen ezért nem a stilizáltságot, a retorizáltságot mutatja föl, mint önmaga „költőiségét", hanem legfeljebb a strukturáltságot, nem a hétköznapisághoz igazodik, hanem a referencialitás illúzióját kelti, ennek következtében módszerével mintha a realista-mímetikus „művészet" paródiáját adná. Az előbb említett maszkos-hasonmásos líra és próza (ez utóbbiban talán különös hangsúllyal az ál-történelmi epika előtérbe kerülése) messze nem merítette ki minden lehetőségét; jóllehet a lírai-epikai én rejtettsége és a szemlére kiállított lírai-epikai „beszélő" bizonytalan státusa ritkán teremti meg azt a feszültséget, amely a megcélzott, bármily szemérmesen elfödött, világszerűséget nyelvileg létrehozhatná. Ellenben a túl-stilizáltság nem egyszer mintha e műfajjá szerveződő részint lírai, részint epikai formák jelentéktelenségét leplezné. Az üdítő jelenségnek tetszik, hogy lényegében már a XIX. század második felében művinek, megkésetten romantikusnak tetsző historizmus pszeudo-nemzetivé festett ideológiájától elszakadva, annak inkább nagyhangúságát parodizálva jelennek meg „nagyepikai" alkotások antik, orientális, nemzeti történelmi témákat feldolgozva, az azonban meggondolkodtató, hogy miféle „történetfilozófiá"-ra alapozódik az a fajta regényszemlélet, amely a kibogozhatatlan meseszövedékbe vesző narrátor hányattatásait tematizálja (legföljebb), s a leginkább a nyelvi megvalósítás erőteljességével, nem pedig a narrátori szubjektum pozicionáltságának problematizálásával tűnik ki, és így főleg ornamentikájával választódik el az egységes regényvilágot konstruáló (vagy konstruálásában hívő) epikától. A harc a „mű"-mesébe, az „újra"-elbeszélésbe vetett epikáért még nem dőlt el, a küzdelem még kétesélyes. Mint ahogy a szerepjátszó líra is kezdi kimeríteni tartalékait.9 S bár jó ideje fáradoznak költők azon, hogy maira, korszerűnek tetszőre fordítsák át a tárgyköltészetet, a dialogikusnak nevezett lírai megszólalás korszerű(bb) változatait, valamint jelenkori poétái világba asszimilálják a kanonizált megszólalásokra reagálást, a klasszikus és avantgárd modernségre következő, részint „klasszicizáló", részint a „hasznossági" líra gesztusait imitáló következő korszak költészetét még mindig többen írják tovább, szerencsésebb esetben az elhatárolódás parodisztikus eszközeit igénybe véve, kevésbé szerencsés esetben legfeljebb néhány sokat mondó nyelvi fordulat „újszerűségét" fölmutatva. A „világlíra" be70
