Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Fried István: A jövő irodalma: az irodalom jövője
nyomásom szerint mintha kevésbé élne azokkal a lehetőségekkel, amelyeket például a latin-amerikai próza önmaga számára fölfedezett: a kultúrák találkoztatását a nyelv eredendő dialogicitása révén érzékeltetve. Ami Vargas Llosának például a nálunk kevéssé emlegetett A beszélő (El hablador) című regényét a „posztmodern" és általában a korszerű „gondolati" regény(esség) paradigmatikus darabjává teszi, nem más, mint ráismerés (Octavio Paz szavával élve) a magány labirintusára (El laberinto de la soledad)10, arra, amit Paz mexikói sajátosságként diagnosztizál, s amit Vargas Llosa ebben a regényben mitikusra növeszt-torzít-ír le. Paz szerint a mi magánosságunknak ugyanazok a gyökerei, mint vallásunknak. Elárvu- lás, sötét (homályos) tudat, hogy eltépettünk az Egésztől, lángoló keresés, menekülés, visszatérés, kísérlet, hogy helyreállítsuk a kötést, amely a Teremtéshez (az Alkotáshoz) kapcsolt. Ugyanakkor más helyen Paz már túllép a mexikói emberi állapot leírásán, s arról gondolkodik, miszerint az ember lenne az egyetlen lény, aki magánosnak tudja magát, az egyetlen, aki keresi a „másikat". Természetének jellemzője - amennyiben erről egyáltalában szólni lehet, hogy tudniillik önmagát annyiban találta meg, amennyiben nemet mondott a természetnek - ama törekvés, hogy önmagát a másikban megvalósítsa. Varga-Llosa beszélője, aki feltehetőleg nem más, mint az etnográfusként indult örök kívülálló,11 közvetít a magányra ítélt, egymástól távol élő őserdei indián családok között, kiket közös mítoszuk, egymásról való, közvetítő révén létrejött tudásuk tart meg önmaguknak. A közvetítés során megteremtődött kozmogónia a Teremtés és teremtmény viszonyát mondja el, mint ahogy a kultúrák, vallások, nyelvek határán létezett, az emlékezetben megint létező szóbeliség-irodalmiság problematizálódva újra meg újra fölbukkan, részint a szépirodalomban, részint olyan „elméleti" munkákban, mint Derridának a maga nyelvi-kulturális gyökerei után nyomozó A másik egynyelvűségeA2 Nemcsak tematikailag kerül előtérbe a „multi/pluri"-kulturalitás, mint hajdan szövődött közös szöveg, hanem e közös szövegnek emlékezetből újraelbeszéléssé válása az egyik legtöbbet ígérő fejleménye többek között régiónk irodalmának is, nem is szólva az említett latin-amerikai irodalmakról, amelyek irányzati besorolása ugyan vitatható, ám ez érzékletesen tanúsítja kulturális körök, irodalom- és mítoszfelfogások ütközését, így a dialogicitásnak műszervező elvvé emelkedését: a mágikus realizmus lenne az a megnevezés, amely mindkét tényezőt (egymáson mérve) egymáshoz képest relativizálja anélkül, hogy kétségbe vonná a másikat, sőt, példásan vonja be a másikat a maga körébe. Jóllehet nem a latin-amerikai próza, líra és esszé (ez utóbbiban Octavio Pazt már idéztem) a műfaji megújulás egyetlen forrása, irodalomtörténetnek és regényírásnak oly jellegű együttszemlélése, mint amit Milorad Pavicnál, antikvitás-értelmezésnek és modern epikának regénybe fordítása, mint ami Ransmayr-nél, szintén a jövő század regényét előlegezi, miképpen a mnemotechnikából kikövetkeztethető regény(esség) - Nádas Péterre célozva - ugyanúgy a szüntelen újragondolkodás jegyében fogalmazódik. Hogy arról a nálunk Umberto Eco magyarázatában ismertté és népszerűvé lett „rhizomatikus" eljárásról és labirintusról ne is történjék bővebb említés, amelynek hathatós jelenlétét Kulcsár Szabó Ernő Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című művét (új- ra)olvasva kimutatta. A multikulturalitás kultúrát formázó, képviselő jellegét tekintve korántsem „mellékösvény" a kisebbségi, nemzetiségi, nemzeti kisebbségi irodalmak öndefiníciója - méghozzá elsősorban a kelet-közép-európai távlatban szemlélve, de ezzel együtt a regionális tudat artikulálódásának európai, észak-amerikai és nem utolsósorban harmadik világbeli változatait szemlézve. A küldetéses-játékos, „közéleti'V"nemzeti"-"mesterkedő'7"csak költői" ellentétpárja problematikussá vált; Poszler György egy, a minap megjelent recenziójából egyetértőleg idézve: „Hogy a szerep XIX. századi tradíció, cseppet sem zavar. Minden egyéb mellett: az egész régiónkban a XXI. század küszöbén is jelen van a XIX. század. Miért éppen ez zavarna belőle?"13 Visszatérve a bekezdés elején írt mondathoz: az egykori 71
