Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Fried István: A jövő irodalma: az irodalom jövője
demnek és értéknek (inkább excentrikusnak hitték), hanem az, ki hogyan tudja minél tökéletesebben elsajátítani, megvalósítani az ideális formát, a szabály tökéletes visszaadását. Más időben ünnepelték a régi formák összeomlását (idézem a lengyel romantikus Mickiewicz-et); Oda az ifjúsághoz című versében a mottó Schillertől, a szabadság-eszme a német idealizmusból, a képanyag a Bibliából való, az egész vers mégis a romantika eredetiség-gondolatának jegyében született, s ilyen értelemben a jövő vizionálásával csengeti ki a költeményt. A múlt példáival igyekeztem demonstrálni: a jövő század irodalmáról csak úgy lehet (vagy esetleg célszerű) beszélni, ha számot vetünk a jelenkori irányokkal, amelyek vagy kiteljesednek, vagy elhalnak (lehet, hogy már elhaltak, csak kritikai reflex élteti látszatéletüket), de bizonyosan módosulnak, csak az nem bizonyos: milyen értelemben. Ami az olvasói (a bizonyos tekintetben szűkülő, bizonyos értelemben állandó, bizonyos értelemben növekvő) réteget illeti, arról nem nehéz megállapítani, hogy kisebb az érdeklődés a klasszikusok művei iránt, mint volt néhány évtizede, amikor a „béketábor" országaiban a színvonalas olvasmányt a klasszikusok jelentették. Ez részben érthető, mivel a klasszikusok mellé vagy elé érkezett meg az az olvasókkal, a múlttal, a világgal korszerűen dialogi- záló irodalom, amely általában és nagyjában-egészében a XX. századi labirintusi egzisztencia szorongásait érzékelteti, vagy/és lerombolja azt a némileg mesterségesen emelt falat, amely a népszerű (populáris) és a „magas" irodalmi művészet közé emeltetett (A Don Quijotét feltehetőleg „populáris" irodalomként olvasták, és az irodalmi kritika, az irodalomtörténet és a nemzetkép-"tudomány" kanonizálta oly módon, hogy kötelező olvasmányként a kevesek művészetévé vált.) így a XX. század irodalmának alakulástörténetét szemlézve akad olyan krónikás, aki ilyen-olyan okok miatt hanyatlástörténetnek véli, mások ellenben virág-, sőt, új világkorszaknak, a kísérletezés abszolút szabadsága periódusának, amelyben a szövegek vállalt „utószülöttsége" egyben az egyetemesebb kultúrafelfogás igazolása. Századunkban nem is oly paradox módon a legnépszerűbbeknek a válságelméletek bizonyultak; a politikai, a gazdasági, a kulturális, a morális, a nemzeti válság kifejeződésére a művészek létrehozták a „katasztrofizmus"-t7 (amelynek bőséggel, mondhatni: fölös bőséggel akadtak elméletészei); az irodalomban különösen teret nyert az osztrák nyelvbölcselet által még a XIX. század végefelé kimutatott, a megfogalmazás, a nyelv esetlegességét végiggondoló „nyelvválság", majd a szubjektum nyelvi megalkothatósága és ezzel párhuzamosan a nyelv uralhatósága nyomán támadt kételyek hangzottak föl. Olyannyira, hogy napjainkban nem egy kritikus ennek tematizálását kéri számon a szerzőn és művén, s a válság diagnózisának megformáltságát elemezve jelöli ki a mű helyi értékét. Talán ennek következtében is szorult vissza a régiónkban nemrég még oly népszerű „küldetéses"-"közösségi" költészet: a költészeti, de a kritikusi szokásrend újrastruktú- rálódása is a napirendre került, és ez részint olvasási-olvasói szokások változásával járt együtt, részint azzal, hogy az élő irodalom egy természetes mechanizmusban jobban tudta érvényesíteni költői érdekeit. Ami persze nem jelenti azt, hogy húsz vagy akár tíz év múltán ugyanazok lesznek költői érdekei, és a jelen szokásrendje hosszú távon változatlan marad. A jövő század regényét szinte egyszerre írják az olvasói elvárások, amelyek összefüggnek a folyamatosság és a megszakítottság „dialektikájában" érdekelt irodalomtörténéssel, meg az írói kísérletek, amelyek a hagyománytörténésben állva, szüntelen újragondolják a hagyományt. Rögeszmém a világ új kiadása, javított, átdolgozott mása. Hülyéknek móka volna, a búskomornak siralom, kopasznak fésű, 69
