Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Fried István: A jövő irodalma: az irodalom jövője
ben (időben) előre, ha ez előrevezető utak csapásait, kanyargóit, kitérőit még aligha láthatjuk teljes bizonyossággal. Az nagy valószínűséggel állítható, hogy egyik mű nem „oka" a másiknak, miként az egyik szerzőből nem következik feltétlenül egy másik, ám azt nem kevésbé állíthatjuk, hogy szerzők többnyire csak együtt, egymásra vonatkoztatva értelmezhetők, vagy miként Thomas Mann Szellem és művészet (Geist und Kunst) című esszéjében állítja: „Tud-e bárki úgy írni, hogy nem olvasott? Nem egyik a másik vállán áll?"... S ha már több ízben (meg)idéztem Goethét, ismételten hadd írjam le sorait: Sind nun die Elemente nicht Aus dem Komplex zu trennen, Was ist denn an dem ganzen Wicht Original zu nennen? A szövevényben hány elem, ki tudja megítélni? A fickóban hát hol lelem azt, ami egyéni? (Vas István fordítása) Mindebből csupán annyi tanulság adódik, hogy már régebben fölmerült szkepszis a „jövő század" irodalma iránt, bár ezt Jókai (újra írom: talán akaratlanul) a regényeim többértelműségével fedi el, de nem kevésbé azáltal hangsúlyozódik ez, hogy a „gyökeresen új", az originális, miként Goethénél olvassuk, mindig problematikus; s bár a német költő önképe messze nem mentes az (ön)iróniától, arra mindenképpen utal, hogy a különféle elemek együttessé szerveződnek, s bármelyik kiragadása csak önmaga és az egész sérelmére történhet, hiszen a más-más helyről érkező „elemek" ebben a komplexumban nemcsak átér- tékelődnek/átminősülnek, hanem új jelentésárnyalatot mondhatnak a magukénak. Még a determináció erejét hangsúlyozó naturalizmus sem zárja ki a meghatározó alaptulajdonságok módosulását - a környezet hatására. Ez a hosszúra nyúló bevezetés legalább néhány megállapítást szeretett volna előlegezni. Elsőnek talán azt, hogy a jövő század irodalmát már a múlt században elkezdték írni (vagy még régebben), s feltehetőleg három-négyszáz év múlva is még írni fogják. Mert készséggel elismerem, hogy sokféle korszak-beosztás jogosult, így például, legalább a XX. század elejéig, az úgynevezett nagy stíluskorszakoké, a XVIII. század végétől vagy Baudelaire-től, Flaubert-től kezdve a modernség egymásra következő fázisaié, egészen a posztmodernig (és tovább), az azonban számomra nagyon kevéssé kétséges, hogy a nemzeti, a regionális meg a világirodalom folyamat, méghozzá irodalom- és szövegközi folyamat; a sok Goethe- idézet helyett ezúttal csak célzok Anticpirrhema című versére.5 Ezt a folyamatot (és talán ez lehetne a következő megállapítás) a következetes előrehaladás éppen úgy jellemzi, mint a megszakítottság, a tudatos továbblépés éppen úgy, mint a visszatérés, a lázadás, akár a megbékélés és kiegyenlítődés. Nem oly egyértelmű az, hogy mi az új, mi a régi, a nagyon régi felléphet újként, a jelen irodalma elemeinek átstruktúrálódása szintén minősülhet újnak, Horatius költészettanként elfogadott költői levelében pedig kifejezetten amellett érvel, miszerint: sok minden újjászületik, amely pedig már feledésbe hullott, és megfordítva, a jelenkori újdonságot is utolérheti az elfelejtés.6 Ezzel kapcsolatos az újnak, az eredetinek, a felújítottnak, az utánzatként számon tartottnak viszonya; nemcsak különféle korok különféleképpen ítélik meg, hanem e viszony nem feltétlenül rendelkezik jól meghatározható vagy egyértelmű értéktartalommal. Egy időben éppen nem az újítás számított ér68
