Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - A JÖVŐ SZÁZAD IRODALMA - Sándor Iván: Regényszinopszisok - 2080

fogják végezni. De érthetetlen. A két idegen, két oldalról megragadja. Elvezetik. Egy kés emelkedik a magasba. A halála előtt, az utolsó pillanatokban már nem gondol semmire.

A harmadik változat: egy férfiú a vidéki városba érkezik. O az új főügyész. Megismerkedik a város potentátjaival. Befogadják őt. Karrier áll előtte. A felesége is büszke rá, habár aggódik. Mi lesz, mi lehet az ára a karriernek? Egyre több helyi hatalmassággal kerül kapcsolatba. Azt tapasztalja, hogy a korrupció behálózza az egész közéletet. Mindenki megvásárolható. Neki kellene a manipulációkat leleplezni. Küzd, ám a hálóból nem tud kibújni, ő is korrumpálódik. Próbál szembenézni a lezüllésével, de a posványból nincs kiútja. Más esemény már nem is történik.

Bízom benne, hogy a legtöbben észrevették: Proust Az eltűnt idő nyomában, továbbá Kafka A per és Móricz Zsigmond Rokonok című regényének tartalmát foglaltam össze. Ezek a regények nagyjából nyolcvan év előttiek. Én azonban úgy beszéltem róluk, mintha nyolcvan év múlva írták volna meg mindhármat. Nem tudom, felfigyeltek-e arra, hogy a Proust-imitáció végén azt mondtam: és nem történik semmi más. A Kafka-imitációt azzal zártam: már nem gondol semmire. A Rokonok összefoglalását pedig így: más esemény már nem is történik.

Holott! Ugye tudjuk, hogy Proust regényének végén Marcel belekezd annak a regénynek a megírásába, ami maga Az eltűnt idő..., mert úgy érzi, hogy a megörökítés az egyetlen lehetőség önmaga szétesett énjének helyreállításához. A per végén Josef K. ezt mondja: mint egy kutyát! Mármint, hogy így ölték meg. És úgy érzi, hogy a halála feletti szégyenérzet túléli őt. A Rokonokban pedig Kopjáss nem tudja elviselni a lezüllését, és öngyilkos lesz.

Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nyolcvan év múlva Marcel nem érzi már, hogy a leírással, mint cáfolhatatlanul radikális tettel össze kell raknia a szétporladó személyiséget; Josef K.-t nem éli túl a szégyene, amiért úgy végezték ki, mint egy kutyát; Kopjáss nem érzi, hogy a korrupt kisváros szövevényében nem képes tovább élni. A vesszőparipám az, hogy a huszadik század történetének egyik meghatározó eseménye a személyiség roncsolódása, illetőleg, hogy a huszadik századi regény legmaradandóbb művei a veszendő én történeteibe merülnek alá. Éber óráimban az a sejtés él bennem, hogy a következő évtizedekben a ma roncsolódott énje a semmibe vész.

Mindezzel azt akarom mondani Hölgyeim és Uraim, hogy meggyőződésem szerint a jövő regényéről csak úgy lehet gondolkodni, hogy a jövő életéről a jövő emberi helyzeteiről próbálunk elmerengeni. Minden kor irodalma elszakíthatatlan attól, hogy milyen benne az élet. Ez így volt nyolcvan évvel ezelőtt, és így lesz nyolcvan év múlva is. A regényíró az emberi sors felől nézi a történelmet, a históriának a lélekre, az emberi bensőre gyakorolt hatását. Úgy látom, hogy az irodalom egyik legkarakteresebb mozzanata az, hogy még jobban behúzódik a belső történésvilágokba. így próbál valamit megmutatni abból, hogy mi van a maszkok mögött. Elnézésüket kérem, amiért egyik esszémre hivatkozom. A címe: Rocinante újra lovast cserél. Évszázadok óta, Cervantes óta halad a regény a maga rocinantei útján. És korszakonként változik az, aki Rocinante nyergében ül. Amiképpen az ember változik. Amiképpen a regény centrumában lévő ábrázolt személy változik. Ki ül majd évtizedek múltán Rocinante nyergében? Mivé-kivé lesz az ember? Milyen lesz a másik emberrel való kapcsolata? Az önmagával való szembenézésre még megmaradt hajlama? A szavai? Ugyan mit tudhatunk ma erről? Vajon Flaubert, amikor Bovarynéról írt, sejthette Proust Marceljének érzésvilágát? Vajon Proust, amikor erről írt, sejthette Borges fantom alakjainak érzéseit? Arról nem is szólva, hogy Flauberthez időben közel ott volt Dosztojevszkij az ő embereivel, Proust közelében Yoyce a maga kisvárosával, Borgestől nem messze pedig mondjuk Saramago és Ransmayr az emberi bensőről kialakított egészen másféle víziójával.

64