Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Lengyel András: Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornélban (Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására)
mondta, „amely utóbbi napjaimnak öröme és élvezete volt". „Ez lekötött, feledkezésbe ringatott s [...] olyan szenvedélyesen érdekelt, mintha saját belső mesterségbeli ügyeimről szólna". Alaptézise pedig: „Kosztolányi prózája több mint próza. Líra és művészet. Különös író ez: prózája talán még sokkal különb a versénél; de ő mégiscsak költő és lírikus". Majd, a legjobbnak ítélt fejezetről, végső summázatként ezt írta: „A szubjektív emlékek melegsége, a pszichológiai átélés mélysége és gazdagsága, s a stílus varázsos eleganciája ezt az írást a legszebb új magyar prózaírások sorába emelik" (Babits 1973.152-153.). Mindez együtt, aligha tagadható, igen magas elismerése a könyvnek. Némileg joggal gondolhatta tehát úgy Babits, hogy Kosztolányi „félreértette" őt. A két író irodalomeszménye (s a világhoz való viszonya) azonban kétségtelenül erősen különbözött. így - azt kell mondanunk - Babits voltaképpen másért dicsérte meg a könyvet, s fogyatékosságait is másban látta, mint ahogy azt Kosztolányi elvárta. Kosztolányi csalódottsága, sőt sértettsége tehát szubjektíve mindenképpen indokolt volt. De miben ragadható meg a szembenállás lényege? Az, hogy Babits szerint „[ijgazi novella talán csak kettő van a kötetben", a többi írás valami más, aligha lehetett sérelmes, hiszen lényegében helytálló megállapítás. Maga Kosztolányi tudhatta a legjobban, hogy az, amit művel, eltér a magyar novella-hagyománytól. Babits azonban eléggé hangsúlyosan utal a szövegek bizonyos ürességére („az ötleteket talán kissé üreseknek is találnám" [Babits 1973.153.]) és tematikus súlytalanságára („mindé témák érdekessége és súlya nem terjed túl egy-egy anekdotáén" [Babits 1973. 153.]). Kosztolányi írói teljesítménye pedig szerinte „csak" nyelvi-költői teljesítmény: „Kosztolányinál minden a formában van, szinte a legkülsőbb formában, stílusban és szavakban. Művészete épp abból áll, ahogyan a semmiséget naggyá teszi, a banalitást érdekessé, az ízetlent zamatossá, pusztán a stílus, a nyelv eszközeivel. Nagyszerűen tud magyarul [...]. Mondatai szinte érzéki élvezetet adnak" (Babits 1973. 153.). Kosztolányinak ezt a teljesítményét azonban, árulkodó módon, így minősíti: „Valami hatalmas költői atlétika ez, a született izmos lélekalkatnak s egy élet szívós tornájának eredménye" (Babits 1973. 154.). Ez a jellemzés minden jel szerint az Esti Kornél szövegszerűségének első fölismerése. Babits jól vette észre, hogy itt valami váltás zajlott le, a világszerűség háttérbe szorulása és a szövegszerűség előtérbe kerülése. De Babits ezt a váltást, jól érzékelhetően, idegenkedve fogadta; őhozzá más állott közel, őt legjobban „az emlékek aranyszálával font témák" s „a szubjektív emlékek melegsége" érdekelték. Számára - ha nagyon élesre húzzuk ki ítélete kontúrjait - a szövegszerűség a kiüresedettség lenyomata. Azt, hogy az Esti Kornél Kosztolányinak saját életére adott válasza, kompenzációs kísérlete volt, Babits nem vette észre, sőt amit meglátott belőle, azt is póznak, puszta „költői atlétiká"-nak látta. Erre az interpretációra válaszolt azután Kosztolányi, amikor megírta az Esti Kornél énekét. Naplójának 1933. június 24-i bejegyzése (Napló 199.) szerint a Babits-kritika olvasását követően, egy éjjel lediktált feleségének három sort: Legyek üres és repüljek Mint a szappanbuborék addig tartsak Legyek könnyű, üres és szép. Ez a három sor, amelyből a Napló szerint másnap megszületett az Esti Kornél éneke, kétségkívül Babits bírálatának visszájára fordítása: elfogadja, magáénak vállalja azt, amivel Babits bírálta, ám egyúttal eszménnyé is emeli azt. Ez kétségtelenné teszi, hogy Kosztolányi esztétikai beállítódottsága - ellentétben a Babitséval - a kiüresedettség tapasztalatának vállalására épül, úgy azonban, hogy ezt a kiüresedettséget nem elleplezni kívánja, hanem - a rendelkezésére álló nyelvi, poétikai eszközökkel - kifejezni és (amennyire lehet) ellen59
