Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Lengyel András: Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornélban (Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására)

súlyozni. Ennek a kompenzatív beállítódottságnak a poétikai következményei is jól leolvashatók az Esti Kornél énekéből.

Az Esti Kornél éneke ugyanis - folytatva az Esti Kornél-könyvben képviselt beállítódást, s reagálva annak babitsi megkérdőjelezésére - mind formájában, mind referenciálisan is értelmezhető „üzenetében" az addigi magyar verstradícióval való szakítást manifesztálja. Formája ugyan, felületesen olvasva a verset, még a századeleji esztéticizmus folytatásának is fölfogható; legfőbb jellemzője ugyanis a hangsúlyozott rímjáték. A vers retorizáltsága azonban valójában már erősen nyelvjáték-jellegű; a rímelés is, a nyelvi elemek folyamatos permutációja (pl. a minden/semmi és a mélység/sekélység szembeállítás esetében) is a nyelv variabilitását hangsúlyozzák. Ez a referencialitás elé (vagy ha tetszik; fölé) helyezett szö- vegszerúség már a posztmodern felé mutat. Ám a vers - az alkotói határhelyzettel összhangban - ennek a szövegszerúség irányába való elmozdulásnak egyben az indoklása is. S szempontunkból most ez az érdekes. A vers ugyanis úgy vállalja „ürességét", hogy tematizálja is annak létrejöttét. Az üresség itt „szent bohóc-üresség", s egyben elérendő cél is (,,[h]át légy üres te"). Ám e „szent bohóc-üresség"-nek az esztétikai-lelki funkciója nem kevesebb, mint a sebnek, az én sérültségének „eltakarása", játékká változtatása - s ezt a vers expressis verbis ki is mondja:

O, szent bohóc-üresség, szíven a hetyke festék, hogy a sebet nevessék, mikor vérző-heges még.

Nem arról van tehát szó, hogy nincs seb, nincs sérültség; nagyon is van. De a mások közegében élő én ezt, célszerűségből, elfödi. A víg álarc voltaképpen a halál-arc elleplezője, a hangsúlyozott rímjáték pedig a fájdalom ellenpontozása: „ó, jó zene a hörgő / kínokra egy kalandor / csörgő". S ami játéknak látszik, az is fájdalomból, s a fájdalom ellensúlyozására születik: „tréfázva mímel / s a jajra csap le a legszebb / rímmel". Ezt az értelmezést erősíti, hogy itt a verbális információ és a poétikai eszköz teljesen egybevág; a vers építkezése azt valósítja meg, amit a szöveg kimond. így a vers azt állítja előtérbe, amit szerzőjétől Babits megtagadott: a fájdalom élményét és kifejezésének képességét. E vonatkozásban figyelemre méltó, hogy a rímek már a vers legelején, fölütésként, összekapcsolják a dalt és a fájdalmat: „Indulj dalom, / bátor dalom, / sápadva nézze röptöd/ [...] a fáj dalom". Érthető így az is, hogy a verset a szerzői szándék - amelyet a vers építkezése, egész alkalmazott poétikai eszközrendszere messzemenően igazol - a fájdalmat legyűrő szellem játékaként határozza meg: „s a béna, megvetett test /bukásait a szellem/ tornáival feledtesd". (Csak mellékesen jegyzendő meg, hogy itt a „szellem tornáival" kifejezés a Babits emlegette „költői atlétikára" utal vissza, amely - Babits szerint - „egy élet szívós tornájának eredménye" Kosztolányinál.) A könnyűségnek és a játéknak ez a fájdalmat kompenzáló és legyűrő funkciója teszi érthetővé, hogy az Esti Kornél éneke ezek elérését emeli céllá is:

Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre játszó, látó, de messze látszó

A versnek ez az önértelmező jellege láthatóvá teszi, hogy Kosztolányi alkotói pozícióját egy sajátos hármasság jellemzi. Az én sérültségének „elismerése", a „kiüresedettség" vállalása, s az ezeket ellensúlyozó, „látó, de látszó"-pozíció eszménnyé emelése. A „látszóvá" válásra törekvés a sérültség és kiüresedettség esztétikai kompenzációja; innen adódik Kosz60