Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Lengyel András: Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornélban (Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására)

lan, az övé legyen" (EK1: 66.). Ez az önmegsokszorozás, az én elvi lehetőségeinek gondolati totalizálása az egyes szövegek poétikai sajátosságait is alakította. Ezek a szövegek ugyanis, szemben a zárt, homogenizáló hagyományos prózaformával - mint már sokan észrevették - többnyire nem hagyományos novellák, hanem inkább az én-sokszorozást lehetővé tevő nyelvjáték-lehetőségek. Ahogy Bori Imre írja: „Esti Kornél körül játszódnak le események, s ritkán történnek dolgok vele. Narrátor, és nem vallomástevő, pontosan úgy, ahogy az Esti Kornél első fejezetében megegyezik az író és hőse: a hős beszél, az író jegyez. Néhány Esti-novella kivételével mindegyik Esti-történetnek van bevezető meseformulája, amely végső fokon a műfaji karakterre is következtetni enged. Más elbeszélő műfaj az, amelynek kezdetén Esti Kornél elmélkedik, mint az, amelyet mesél, más az, amikor egy témára tereli a szót, s más, amikor hallgatói felé fordulva kérdezi: »ismeritek-e a szállodák költészetét«, s más ismét, amikor csak szól. így van ez az Esti Kornél tizennyolc elbeszélése közül tízben, s az Esti Kornél kalandjai zömében [...]. A hagyományos és szabványos elbeszélés nem műfaja Esti Kornélnak és a történeteit feljegyző írónak. Babits Mihály mindössze két »igazi novellát« talált az Esti Kornél tizennyolc írása között, a »könyv többi darabja tiszta líra vagy ötlet vagy csevegés vagy humoreszk vagy értekezés, novellaformában«" (Bori 1986. 231-232.). A hagyományos, időben előrehaladó történetet elbeszélő próza ugyanis a szövegszerveződés immanens logikája szerint homogenizál, s így óhatatlanul egy adott összefüggésre szűkít le. Kimetsz valamit a lehetőségek végtelenjéből. Kosztolányi - kikövetkeztethető - célja azonban ezzel éppen ellentétes volt: ő az én sokszorozására, lehetőségeinek megnövelésére, sőt totalizálására tört.

Az első fejezet Estinek és a szerzőnek (valójában a fiktív Kosztolányinak) az összekapcsolásával, egyetlen lehetőség-térbe állításával csak azt az elemi egységesítést hajtja végre, amelyet a könyv-kompozíció föltétlenül megkövetelt. De ezen az egységesítésen belül Estinek és a szerzőnek éppen egymásrautaltsága bontakozik ki, s az, hogy csak ketten együtt elégségesek a szuverén én szerepének betöltésére: Én már nem tudok írni - mondta. / Én pedig csak írni tudok - mondtam. /- No lásd - felelte és keményen rámpillantott. / - Ne érts félre, Kornél. Én se dicsekszem, csak panaszkodom, akár te." Majd: „Egészíts ki, mint régen. [...] Segíts nekem most is. [...] Én is segítek majd neked. Bennem is van érték. Amit tudok, rendelkezésedre bocsáthatom" (EK1: 18.). Mert - mondja a szerző-narrátor - „mi külön-külön képtelenek volnánk ilyen [Goethe-i, azaz az emberi nem lehetőségeinek teljességét megtestesítő] cudar és isteni bölcsességre. De ha összefogunk mi ketten, én meg te, Kornél, akkor talán a közelébe érthetnénk" (EK1:19.). Hiszen az én csak önmaga teljességében igazi én: „Mit ér a költő ember nélkül? És mit ér az ember költő nélkül?" (EK1: 18.).

A teljességnek, az én szuverinitása helyreállításának ez a vágya szignifikáns az Esti Kor- nél-könyvre. Nem utolsó sorban azért, mert Kosztolányi tartósan képviselt dichotómiájá- ban (élet kontra művészet) általában és hangsúlyosan a művészet képviseli azt a lehetőséget, amely - szembeszegülve az „élettel" - megadja a szabadság élményét és lehetőségét; az „élet" csak besároz, beszennyez. Itt azonban, noha a művészet jelentősége egyáltalán nem csökken, az „élet" szerepe és jelentősége is fölértékelődik: „Mit ér a költő ember nélküli" - korábban ilyen kérdés aligha kerülhetett volna ki Kosztolányi tollából. S az „életnek" ezt a fölértékelődését jelzi a sokat idézett, nevezetes párbeszéd a szerző és Esti között: ,,[É]s ki jegyezze majd a kötetünket?" „Talán jegyezd te. Te tedd rá a neved. Viszont az én nevem legyen a címe. A címet nagyobb betűkkel nyomtatják" (EK1: 20-21.). A névleges szerző tehát e szereposztásban maga az író, az igazán fontos azonban az életanyagot szolgáltató, az én lehetőségeit még őrző Esti Kornél. S az ő nevét kell nagyobb méretű betűkből szedni; őt - azaz az én vitálisabb, élet-telibb részét - kell hangsúlyozni, az írnitudáshoz mérten.

57