Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Lengyel András: Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornélban (Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására)
Péczely 1998); elegendő, ha csak az elsőként megírt nyolcadik, és az utolsóként megírt első fejezet viszonyát vizsgáljuk meg. A könyvbe nyolcadik fejezetként beszerkesztett szöveg először a Nyugat 1925. évi 20. számában jelent meg, Újságíró címmel. A Nyugat-beli verzió lényegében megegyezik a könyv-béli végleges szöveggel, de a két szöveg címe radikálisan különbözik. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a végleges („narratív") cím csak a kötet anyagának elkészülte után, a „regény" összeszerkesztése során - azaz már az első fejezet megírását követően, ahhoz igazítva alakult ki. Ez a keletkezéstörténeti összefüggés több dolgot nyilvánvalóvá tesz. Az eredeti cím maga mindjárt beszédes. Az ilyen, rövid, csak a legszükségesebbre kiterjeszkedő névszói címadás meglehetősen általános Kosztolányinál; novellái (rövidtörténetei) igen nagy százaléka ilyen természetű. Ez érthető is, hiszen jól látható, hogy Kosztolányi munkamódszeréhez tartozott a számára valamiért érdekes, többnyire önmagukat extrém formában megjelenítő „alakok" (és a velük kapcsolatos „esetek") gyűjtése. (Alakok címmel, tudjuk, 1929-ben kötete is jelent meg, munkanaplójában pedig az „alakok" és „esetek" gyűjtése jól nyomon követhető [vö. Kelevéz 1985. 8.].) Ez nyilván összefügg Kosztolányi újságírói státuszával és életmódjával, amely igényelte az ilyesféle megírandők keze ügyében tartását, de összefügg azzal az írói beállítódással is, amely a „lényeget", az irodal- milag relevánsát az extrém realitáselemek „megírásával" vélte megragadhatónak. Az Újságíró cím azt is félreérthetetlenné teszi, hogy ez a történet egy újságíróról szól (akit a történet Mogyoróssy Pálként nevez meg). A téma ilyen megválasztását alighanem az indokolta, hogy az újságíró-életet Kosztolányi belülről is igen jól ismerte, ugyanakkor az őrület, illetve a megőrülés folyamata is mindig izgatta. (Ez utóbbi számos írásában: újságcikkben és novellában, sőt versben is tematizálódik.. Sőt egyik versében önmeghatározásként éppen az szerepel, hogy ő az utcalányok és az őrültek megértője: „Mindig kell valaki, aki megértse / az utcalányt s a tébolyultakat" [Számadás].) A Nyugat-beli novellában így Esti figurája csak alárendelt összefüggésben jelenik meg. De - s ez a későbbiek szempontjából nagyon fontos - megjelenik. Az elbeszélés nézőpontja ugyanis már jórészt az Estié; ő beszéli el Mogyoróssy Pál történetét. Az újságírói éjszakázás, az újságíró-társ megőrülése, a címszereplő orvoshoz juttatása (ez az újságíró-szakmát oly annyira jellemző csel), s maga Mogyoróssy Pál ezt lehetővé tevő reakciója is - amely az egész szöveget generáló fabuláris mozzanat - Esti nézőpontjából látható. De fölmerül a kérdés, ki ez az Esti? A szöveg szerint maga is újságíró, aki azonban már némileg eltávolodott a napi újságírástól s már inkább írónak tekinthető. A „szakmához" tartozik, az újságírók kollégának tekintik, de ő már némi distanciával szemléli őket; félig-meddig kívülálló. Neve, mely itt még pusztán vezetéknév, még csak Esti, minden jel szerint beszélő név: az életét este élő újságíró név általi jellemzése történik meg benne. (Az onomasztikai érdeklődés, tudjuk, megintcsak Kosztolányi beállítódásának egyik jellegzetes eleme volt; tudatosan gyűjtötte a neveket is, egy- egy név megválasztása pedig messze túlmutatott nála az esetlegességek körén. Nála név és személy kapcsolata nem véletlenszerű, hanem nagyon is lényegi.) Az a tény, hogy ez a figura még nem bír keresztnévvel (név általi jellemzéséből a Kornél még hiányzik), jelzi, Esti figurája itt még csak formálódik, még nincs „kész". Esti bemutatása, a rá vonatkozó narráció azonban jelzi, hogy ez az Esti a szerző tudatosan vállalt, kinyilvánított alakmása. A „történeti" Kosztolányi és a fikció-beli Esti azonosítása itt ugyanis meglehetősen direkt: „Esti magas férfi volt, bajnoki termetű, látszatra erős, de belül gyönge és puha. Álmatlan-kék szeme állandóan valami riadalmat tükrözött. Taglejtései lázasak, tétovák. Bizonytalanságában mindig hajlandó lett volna ellenkezőjét tenni annak, amit szándékozott. Hitetlen lelke zavart volt. Érzékenysége oly fokú, hogy annakelőtte bármelyik pillanatban sírva tudott volna fakadni akármin, egy rozoga gyufatartó, vagy egy fáradt arc láttán, évek során azonban idegrendszerének a természetes rezzenékenységét iskolázta, megkeményí50
