Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Lengyel András: Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornélban (Kosztolányi kísérlete az én-integritás bomlásának kompenzálására)

tette, egész a kegyetlenségig, s mint hajtóerőt, öntudatosan belekapcsolta művészetébe. Csak érezni akart, látni. Egyetlen dolog, ami éltette s némiképp az emberek közösségéhez fűzte, ez volt, meg az, hogy félt a meghalás utolsó kötelességétől. [...] rettegett attól és vonzódott ahhoz, ami beteg és beteges, romlott és különös, kereste az alkalmat, hogy halálos nyavalyákat lásson, talán abban a tudatban, hogyha a halált nem bírhatja le, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú, vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból, akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nem-létbe billen." (Kosztolányi 1925. 242-243., EK1: 113-114.).

Ez az önjellemzés már magában rejti az én sérültségének kompenzálására való törekvést (gondoljunk csak a „rezzenékenység" „iskolázására"), de ez itt még csak az extremitások megfigyelésének indoka. A szerzői alakmásként megírt Esti figurájának megjelenítése 1925-ben még nem több, mint azoknak a régi festőknek a gesztusa, akik készülő művükbe - valahol a kompozíció szélén, eldugva - önmagukat is belefestik. Az önmegnyilvánítás vágya él a gesztusban, aligha kétséges; de a szerzői alakmás a kompozíció egészéhez mérten mellékes, végső soron akár el is hagyható. A kompozíció lényegesen nem sérülne meg, bár természetesen valamicskét megváltozna.

Hogy a szerzői szándék ekkor még aligha Esti Kornél megteremtését célozta, az is valószínűsíti, hogy az Újságíró megjelenését követően műhelyében egy egészen más karakterű műve, az Édes Anna formálódott meg. Ezt a még kétségkívül regényformában megalkotott művét Kosztolányi a Nyugatban publikálta, az 1926. évi 13. számtól tíz folytatásban. Esti Kornél figurája ekkor alkotáslélektanilag aligha lehetett aktuális, az alkotó erőket tartósan más foglalta le. Az Édes Anna, persze, részben maga is az önmegnyilvánítás eszköze, a szerző - direkt módon, nevével, sőt név szerint említett kutyájával is jellemezve - ebbe is bele van rajzolva, de ebben is csak periférikusán, ahogyan az Újságíró ban is. Az Édes Anna megalkotásának életrajzi funkciója azonban, minden jel szerint, perdöntő: itt, ebben a regényben történik meg ugyanis az a személyes számvetés, amelynek eredménye nélkül az Esti Kornél-könyv megszületése elképzelhetetlen. Az Édes Anna ugyanis egy olyan létértelmezésnek (is) tekinthető, amelynek „kódja" a valóságértelmezés keresztény intencióit követi, Esti Kornél figurája viszont - mint majd látni fogjuk - fokozatosan a másik oldal, a nietzschei értelemben vett antikeresztény kód szerint értelmezhető. S az Édes Anna - mint erre máshol rámutattam - a végsőkig vitt el egy létértelmezést - egy olyan létértelmezést, amelyben megváltás és megsemmisülés egybeesik (vö. Lengyel 1998a). Onnan tehát már nem volt, nem lehetett folytatható utat találni. Az Esti Kornél-figura nem is folytatás lett, hanem, egy más nézőpont fölvételével, újrakezdés: a létértelmezésnek egy új módja. Ugyanazoknak a világösszefüggéseknek más „díszletek" közt, más oldalról való értelmezése.

Ez a váltás, ha nem is egy csapásra történt meg, jól érzékelhető az Édes Annát követő újabb, immár külön tematikává összeálló Esti-történetekből. Két évvel az Újságíró, s egy évvel az Édes Anna megjelenése után ugyanis, 1927 második felében a Nyugat - gyorsan egymásután - három Esti-történetet is közölt. (Omelette a Woburn: II. 603-607., Sakálok: II. 661-665., Esti már megint jót tesz: II. 809-819.). Ezekből az első kettő később nem került be a „regény"-be (s eredetileg még Esti neve sem szerepel bennük!), csak a Tengerszem (1936) kötet Esti Kornél kalandjai címmel ismeretes novellaciklusában szerepelnek. A harmadik szöveg, az Esti már megint jót tesz azonban utóbb a regény-kompozíció része lett; ez lett a 13. fejezet. E három szövegnek az Esti Kornél-könyv szempontjából való identifikálása több tanulsággal is jár. Az első: bár az „esükornélos" tematika és hang már erősödik, Estinek még mindig nincs keresztneve, a figura még mindig nincs kész, még nem „teljes" ember. A második: az a tény, hogy az 1927 második felében közölt (s nyilván akkor is írt) három szöveg közül az első kettő nem lett a „regény"-kompozíció része, elsődlegesen a szer51