Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (I. rész) (Fordította: Szenyán Erzsébet)

beriség jelentős többsége viszont melegben él, egész életében a napon melegszik. Egyébként az ember napfényes helyen született, legősibb nyomaira meleg országokban bukkantak rá. Milyen éghajlat uralkodott a bibliai Paradicsomban? Örök meleg, sőt, hőség uralkodott, ezért járhatott Éva és Ádám meztelenül, s még a fa árnyékában sem érezték úgy, hogy hűvös van.

Már a repülőgép lépcsőjén egy másik újdonság fogad bennünket: a trópusok szaga. Újdonság? De hiszen ez az az illat, amely Kanzman úr „Gyarmatáruk és egyéb cikkek" feliratú üzletét töltötte be Pinskben, a Perec utcában. Mandula, szegfűszeg, datolya, kakaó, vanília, babérlevél; narancs és banán darabra, kardamon és sáfrány dekára. Hát Drohobycz? Schulz fahajas boltjainak belseje? „Gyéren megvilágított, sötét és ünnepélyes belsejükben a festékek, a lakk és a tömjén mély illata, távoli országok és ritka anyagok aromája lebegett!"* Azért a trópusok illata kicsit más. Hamar megérezzük a súlyát, ragacsos anyagszerűségét. Ez az illat azonnal tudatosítja bennünk, hogy olyan földrészen vagyunk, ahol a buja és fáradhatatlan biológia szüntelenül dolgozik, szül, burjánzik és virágzik, ugyanakkor senyved, rothad, mállik és porlad.

Ez az illat a felforrósodott test és a száradó hal, a romló hús és a sült manióka, a friss virág és az erjedő hínár szaga, vagyis mindazé, ami egyszerre kellemes és irritáló, ami vonz és taszít, csábít és undorít. Ez a szag árad ezután már felénk a közeli pálmaligetekből, a felforrósodott földből, ez terjeng a város áporodott csatornái fölött. Nem hagy el minket többé, mert a trópusok része.

És végül a legfontosabb felfedezés - az emberek. Itteniek, idevalósiak. Mennyire illenek ehhez a tájhoz, ehhez a fényhez, ehhez az illathoz, amellyel egységet alkotnak! Mennyire szétszakíthatatlan, egymást kiegészítő, harmonikus közösséget, identitást alkot az ember és a táj! Mennyire belenő minden faj a maga tájképébe, a maga éghajlatába! Mi alakítjuk a tájat, a táj formázza az arcvonásainkat. A fehér ember ezek között a pálmák, liánok között, ebben az őserdőben, dzsungelben valamiféle fura, ide nem illő betolakodó. Sápadt, gyönge; izzadt ing, összetapadt haj; folyton szomjas, erőtlen, levert. Folyton fél, fél a moszkitóktól, az amőbáktól, a skorpióktól, a kígyóktól - rettegéssel, kétségbeeséssel, páni félelemmel tölti el minden, ami mozog.

Az idevalósiak - épp ellenkezőleg: erejükkel, kecsességükkel, kitartásukkal természetesen, szabadon mozognak, az éghajlat és a hagyományok által kialakított ritmusban, kissé lassú, nem sietős tempóban, mert hiszen az életben úgysem érhetünk el mindent, mi maradna akkor a többieknek?

Egy hete vagyok itt. Ismerkedem Accrával. Olyan, mint egy megnőtt, megsokszorozódott kisváros, amely kimászott az őserdőből, s megállt a Guineai-öböl partján. Accra lapos, földszintes, nyomorúságos, de vannak egy- sőt, többemeletes épületei is. Nincs itt semmiféle kimódolt építkezés, fölösleges dísz, pompa. Közönséges vakolatok világossárga, világoszöld pasztell színekben. A falakon beázások nyomai, amelyek frissen, az esős évszak után, a különböző foltok, mozai* Kerényi Gráda fordítása

40