Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Lengyel András: Az igazság-paradigma megrendülése (Kosztolányi beállítódásának egyik eleméről)
ság-paradigma „leváltása"; ez adja világméretű sikerének egyik lényeges összetevőjét. így, akár tetszik ez, akár nem, Kosztolányi idevágó írásait ebben az átalakuló, már-már visszájára forduló gondolkodástörténeti térben célszerű értelmezni. 3 Kosztolányi 1933-34-ben írott naplójában van egy följegyzés édesanyjáról, illetve kettejük alkati rokonságáról. „Édesanyám. [...] Mindig változtatja nézetét, a helyzet szerint. Tün- déri, udvarias mindenkivel, én ebben a tekintetben hozzá hasonlítok. Érzi minden dolog viszonylagos voltát. Német, okos, európai. Emlékezete is olyan, mint az enyém." (Napló 88., idézi Szegedy-Maszák 1998.161.) Ez a jellemzés nemcsak mint önjellemzés, mint az önismeret megnyilvánulása érdekes, de azért is, mert - ha hihetünk Kosztolányinak - szocializációjának egyik lényeges elemére is fényt vet. E szerint ugyanis legszűkebb és legkorábbi környezetében is volt olyan minta, amely a problémák kezelését a viszonylagosítás irányába terelte. Kosztolányinak az igazsággal kapcsolatos álláspontja, nem is kétséges, jelentős részben „alkati" eredetű: lelki alkat és szociális minta összjátékának eredménye. Súlyosan tévednénk azonban, ha álláspontját mindenestől emberi-családi diszpozícióira vezetnénk vissza. Sőt, szögezzük le mindjárt, álláspontjának éppen ez az alkati oldala a legkevésbé érdekes, a legkevesebb tanulságot szolgáltató. Az igazán érdekes - gondolkodástörténetileg releváns - az egyéni életút során szerzett tapasztalatok földolgozásának a módja. Az, ahogy a lehetséges reagálásmódok közül Kosztolányi éppen a rá jellemzővé vált beállítódást „választotta", illetve konstruálta meg. Mert - látnunk kell - nemcsak az egyéni alkatban, de magában a kor mozgástendenciáiban volt (van) meg egy ilyen reagálásmód elvi lehetősége, indokolhatósága. Ezt célszerű egy - látszólagos - kitérővel megvilágítani. Azt tudniillik, hogy itt nem pusztán Kosztolányi „alkata" volt a perdöntő, jól mutatja Pauler Ákos példája. Pauler ugyanis, aki a kortárs magyarországi filozófia legnagyobb formátumú, legjelentősebb alakja volt, egyszerre volt az igazság-paradigma filozófiai védelmezője és a személyiségét maszk mögé rejtő, rejtőzködését tudatosan vállaló magánember. Fő művében a Bevezetés a filozófiába című, több kiadást is megért könyvében „a létezőben magában bennerejlő objektív igazság fogalma" mellett érvel (Pauler 1920. 89), s a tudományos megismerés előfeltételét és az erény forrását egyaránt az igazság logikai tételezésében látja („...minden erénynek alapja az igazság őszinte szeretete és a hazugság gyűlölete" [Pauler 1920.137-138.]). Magánemberként viszont, mint a belső életét könyvben dokumentáló Szkladányi Mária lejegyezte, nem látott más lehetőséget, mint a szerepbe - maszk mögé - vonulást: „Sose lennék képes arra - mondta Szkladányi Máriának —, hogy úgy mutassam az arcom mások előtt, amint azon kiütköznek a bennem lefolyó mozgások. Csak egy esetben természetes a leplezetlen arc: a halálban. De akkor mindenki tudja, hogy gyámoltalanságunk felsőbb törvényből folyik. Az élő ember maszkot köteles hordani, az nemcsak önmagát védi, de követőit is jó úton tartja. Megdöbbenek azon, hogy mennyire nem ismernek az emberek. Igen, magam akarom így, de mégis: ennyire vakok lennének? Soha még csak véletlenségből sem írnak vagy beszélnek rólam olyasmit, ami megfelel a valóságnak." (Szkladányi 1938.15-16., idézi Perecz 1999. 44.) Ez a vallomás nem pusztán azért érdekes, mert egy a filozófiai tudatosság magas szintjén álló gondolkodó „beismerése", de azért is - s azért mindenek előtt —, mert rávilágít a személyes tapasztalatnak a filozófiai meggyőződést is „korrigáló" erejére, s jelzi, hogy itt alighanem egy a személyesnél mélyebben gyökerező kortendenciáról van szó. Antinómia ez tehát, de nem egyedi-esetleges fejlemény. 81
