Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Lengyel András: Az igazság-paradigma megrendülése (Kosztolányi beállítódásának egyik eleméről)
4 A problémának ezt az egyéninél általánosabb természetét mi sem jellemzi jobban, minthogy az igazság versus hazugság kérdéskör írói tematizálása Kosztolányinál lényegében 1919 utáni fejlemény. (Korábbi, idesorolható megnyilatkozásai még jórészt gondolatkísérletek, próbálkozások, szerepjátékok.) Azaz: az igazság akkor vált számára írói problémává, amikor élete alakulása - a forradalmak és ellenforradalom alatti pálfordulásainak megannyi személyes következménye - személyes problémájává teszi azt. A Nero regényben (1923) már explicit formában jelenik meg a probléma. Mi az igazság? - kérdezte Nero mohón.- Az igazság? Jaj nincs igazság. Azaz annyi igazság van, ahány ember van." (EK1: 206- 207., idézi Bezdán 1998.67.) Az igazság elvi lehetőségének tagadása, illetve viszonylagosítása, persze, itt regényben s nem értekező prózában történik meg. Kérdés tehát, „névértéken" vehető-e ez a viszonylagosítás, vagy pusztán egy elvi lehetőség írói próbálgatásáról van szó? A regényt legutóbb elemző, s e problémát is tárgyaló Bezdán Gyöngyi bizonyos ambivalenciát állapít meg: „Kérdéses, hogy maga Seneca tud-e valamiféle objektív igazságról. [...] Seneca köpönyegfordításának leírása arról tanúskodik, hogy ő igenis ismeri az igazságot, de képes »rábeszélni« magát az ellenkezőjére is. A »nincs igazság« olyan valóságértelmezés, melyet a szereplő csak megjátszik. A narráció szintjén azonban a »van igazság« valóságértelmezése rejlik" (Bezdán 1998.77.). A szereplő explicit állítása és a narráció ilyen szembenállása azonban már mindenképpen elmozdulás az igazság-paradigmától. S bár Seneca, mint „igazi" művész és gondolkodó a regényben némileg a történeti Kosztolányi alteregója, a valóságos Kosztolányi és a regénybeli Seneca napi „gyakorlata", igazsághoz való pragmatikus viszonya az inga jelentős kilendülését mutatja. Amikor ugyanis Seneca azt mondja Nérónak, hogy „[njincs törvény. Te légy a törvény" (EK1: 207.) - messze túljut az igazság puszta viszonylagosításán. Itt, az igazság helyére - igaz, csak a fikció keretein belül - következményként a valóságértelmezés- és konstruálás önkénye lép. Legalább ennyire érdekes az is, hogy - élete mérlegét megvonva - Seneca így beszél: „Költő voltam és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökké való dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. [...] Mikor gondolkozni kényszerítettek, [...] rájöttem, hogy az ő ügyükről, melyekről nekik csak egy véleményük volt, nekem legalább két véleményem van, hol ez, hol pedig az, amilyen oldalról szemlélem. A költőben minden megfér egymás mellett, jó és rossz, arany és sár". Majd: „Minden igazságnak két színe van, s én mind a kettőt egyszerre láttam [...]. Az egész igazság birtokomban volt, amit ők nem lettek volna képesek elviselni" (EK1: 239-240.). Ez az érvelés egyrészt megerősíti Bezdán Gyöngyi következtetését az „objektív igazság" senecai ismeretéről (vö. „az egész igazság birtokomban volt"), másrészt éppen ezáltal még élesebben mondja ki az igazság gyakorlati problematikusságát, többszörös hasadtságát. Seneca monológja ugyanis egyfelől megkülönbözteti az „örökké való dolgokat" és a hétköznapi „ügyeket" (az előbbivel kapcsolatban lehetséges igaz ítélet, az utóbbival kapcsolatban viszont nem), másfelől megduplázza az ügyekről alkotható véleményeket. Azaz az egy igazságot széthasítja. S az „egész igazság" kimondhatóságát csakis művészi lehetőségként ismeri el, márpedig a művészben - „a költőben" - „minden megfér egymás mellett, jó és rossz, arany és sár". Azaz: az igazságot a gyakorlati élet nem viseli el, a művészet pedig nem ítél, csak kifejez és megrögzít. A művészetnek ez az igazság-pótlékká válása (ami egyfelől az igazság ellehetetlenülésének, másfelől a művészet fölértékelésének állítása) később értekező prózában is megfogalmazódik Kosztolányinál. 1933-ban, Levél egy írótárshoz című cikkében például nem keve82
