Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Lengyel András: Az igazság-paradigma megrendülése (Kosztolányi beállítódásának egyik eleméről)
ben, Jézus egyebek között így beszél: „én vagyok az út, az igazság, és az élet" Oá nos 19,6). Más helyén e könyvnek pedig az igazság Jézus Krisztusban jelenik meg: „a kegyelem és az igazság [...] Jézus Krisztus által lett osztályrészünk" (János 1,17). Sőt, a bibliai Jézus a szabadságot is egyenesen az igazság megismeréséhez köti: „Ha kitartotok tanításomban, [...] megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket" (János 8, 31-32.). S az igazságnak ez a szakralizálása utóbb sem lett pillanatnyi, múló esetlegesség; az „igazság" tételezése nemcsak a hétköznapi tudatnak lett szerves és tartós része, mely viszonyítási és értékelési eszközként megkerülhetetlen, de a nyugati magas kultúra csúcsteljesítményei, a gondolkodástörténet legnagyobb hatású, legmagasabb színvonalú konstrukcióiban is valamiképpen rendre központi szerepet kapott. Ha - mégoly nagyvonalakban is - áttekintjük a filozófiatörténet nagy alkotóinak munkásságát, kiderül, hogy az igazság fogalma (s problémaköre) mindegyik nagy életmű kategória-rendszerében szerepel. Operálnak vele, építenek rá, értelmezik és magyarázzák - egyszóval nem tudják, többnyire nem is akarják megkerülni. Igaz, a filozófusok igazság-fogalma, amely a filozófiatörténet alapszövegeiből kinyerhető, korántsem azonos; az igazságfogalom történeti változatainak akárcsak a legnagyobbak szövegeire szorítkozó értelmező bemutatása is monografikus terjedelmet igényelne. Az „igazságáról szóló irodalom egésze pedig alighanem már régóta áttekinthetetlen, s egész könyvtárat tesz ki. S maga az „igazság" elvileg s gyakorlatilag is bonyolult, nehéz kérdés. Aligha véletlen, hogy már a Bibliában fölmerül a kérdés: „Micsoda az igazság?" (János 18,38), s azóta is mindenkinek, aki komolyan vette és veszi a problémát, szembe kellett s kell néznie ezzel a nehéz, következményeiben is súlyos kérdéssel. Ám az igazságnak mint lehetőségnek a létét és érték voltát a mindenkori mainstracm gondolkodói közül először, ám mindjárt radikálisan csak Nietzsche vonta kétségbe, aki az életellenesnek vélt igazság helyére az életet támogató hasznos hazugságot állította. Azaz: csak nagyon friss, alig több mint száz éves fejlemény az, amelyik az igazság irrelevanciáját hirdeti - miközben a kultúra összes, igazán nagy eredménye ezt megelőzően, az igazság-paradigma érvénye idején született, azóta pedig egy sor fejlemény következett be (két világháború, Auschwitz, Gulag, Hirosima stb.), melyek egyenként is, összességükben is megrendítik - nemcsak a megelőző közel két évezred kultúrájának alapjait, de - magának a tartós emberi (együtt)létezésnek a lehetőségét is. Vagyis a nietzschei fordulat egyáltalán nem magyarázat és igazolás, hanem - „hatástörténetével" egyetemben - maga a magyarázatra szoruló, magyarázatot igénylő fejlemény. A másik, Szegedy-Maszák álláspontja ellen szóló érv maga a Kosztolányi életmű: Kosztolányi számára ugyanis - egész életműve, kivált kései munkássága tanúsítja - nagyon is releváns kérdés volt az igazság/hazugság kérdése. Ö ugyanis nemcsak (mint általában az emberek) gyakorolta, de íróként - sokféle alakban, hol áttételesen, hol teljes, már-már provokatív nyíltsággal - tematizálta is a hazugságot. Sőt, nyugodtan kijelenthető, az igazság lehetetlenségének elvét - az igazság minden vonzása ellenére - beállítódása szerves részévé tette. Beállítódása, s így életműve nem is érthető meg, ha attitűdjének ezt az elemét nem vesszük számba, majd nem gondoljuk végig mindennek poétikai következményeit. Az alábbiakban ezért Kosztolányinak az igazsághoz/hazugsághoz való, reflektált és megjelenített viszonyát igyekszem rekonstruálni. 2 Előbb, persze, célszerű egy pillantást vetni magára az igazság-paradigma 20. századi megrendülésére. Az igazságnak, mint értéknek a (logikai) tételezése, nem kétséges, ma is számottevő álláspont. Az, amire a tudományfilozófus Lakatos Imre hivatkozik, aligha 79
