Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Lengyel András: Az igazság-paradigma megrendülése (Kosztolányi beállítódásának egyik eleméről)

hagyható figyelmen kívül. Lakatos ugyanis a British Society for Social Responsibility in Science egyik összejövetelén, 1970. február 18-án egy vitában, a bizonyíthatóan valószínű tudás elvi megszerezhetősége mellett érvelve így beszélt: „Az Igazság tisztelete Russell szerint zsidó- keresztény eredetű. A katolicizmus éppúgy tiszteli az Igazságot, mint a tudomány, csak éppen más módon tartja megismerhetőnek: a tudomány az észre és a tapasztalatra támaszkodik, a katolicizmus pedig a kinyilatkoztatásra. Galilei és az inkvizíció tehát egyvalamiben hasonlítottak: az Igazságra vágyakoztak. Az Igazságra, amely olyan kijelentésekbe van foglalva, melyeknek igazsága vagy hamissága nem függ attól, hogy ki mondta ki, vagy milyen gép nyomtatta ki őket. Ebben az értelemben a katolikusok és a tudósok is beletartoznak abba, amit Ravetz a »klasszikus« tradíciónak nevez. Egyaránt az igazságot kutatják, s csak abban különböznek, hogy miként kell a kijelentések igazságát és hamisságát, vagy valószínűségét megítélni." (Lakatos 1999.239.) Az igazság-keresésnek ez az elvi többfélesége azonban mindig is konfliktusokat teremtett, illetve lehetővé tette az elérhetőségbe vetett hit megrendülését, majd egy második lépcsőben, ennek teoretikus racionalizálását. A szkeptikus Hume-tól a „pragmatikus" Rortyig („Az igazság nem az a dolog, amiről érdemes volna filozófiai elméleteket gyártani" [Rorty é.n.j), persze, hosszú út vezet. De a modernitás föloldhatatlannak látszó antinómiái, súlyos történeti krízisek sorozatában kitermelték azt a két nagy életművet, amely már a klasszikus igazság-paradigma ellenében formálódott meg: a Nietzschéét és a Heideggerét.. S bár e két életmű (s álláspont) korántsem azonosítható, Heidegger Nietzsche-interpretációja kétségkívül olyan új paradigmává áll össze, amely Nietzsche megkezdte tendenciát teljesít ki. A művészet, mint egyedüli autentikus fejlemény mellett érvelő Heidegger ugyanis az igazságot már egyenesen a művészet metafizikai ellentéteként jelöli meg - s így értékteleníti el: „Amikor az igazság csak illúzió, képzelődés, tehát valami valóság-nélküli, akkor valótlanítás [Entwirklichung] lesz belőle, gátlás, sőt az élet megsemmisítése. Az igazság ekkor már nem az élet föltétele, nem érték, hanem értéktelen [Unwert]. [...] lennie kell értéknek, a perspektivikus életfokozás föltételének, amely értékesebb, mint az igazság. Csakugyan így szól Nietzsche: »a művészet többet ér mint az igazság« [Der Vilié zur Macht 853.1V] ... Nietzsche szava: »azért van művészetünk, nehogy az igazságban tönkremenjünk« [op.cit., 822.] [...] A művészetet itt metafizikaiig fogjuk föl mint a létező föltételét, nem pusztán esztétikailag mint élvezetet, nem pusztán biológiailag-antropológiailag mint az élet és az emberség kifejeződését, nem pusztán politikailag mint egy hatalmi állás nemzését. [...] A művészet az igazságnak mint illúziónak a metafizikai ellentéte." (Heidegger 1961. 499-500., idézi Tamás 1999.68.) Ez az interpetáció, persze, némileg kétségkívül önkényes; Tamás Gáspár Miklós joggal mutat rá, hogy ,,[a] művészet Nietzschénél nem mint az igazság ellentéte válik példaszerűvé (paradigmatikussá), hanem [ellenkezőleg] mint az életigazság (pathosz) megtestesülése" (Tamás 1999.68.). S az is igaz, hogy - nyersen fogalmazva - maga Heidegger is gyakorló hazudozó volt (egykori szeretője, Hannah Arendt is úgy jellemezte, mint „aki köztudottan mindig és mindenütt hazudik" [idézi Meyer 1999.20.]); azaz elmélete filozófiai szintű önigazolásként is értelmezhető. De tagadhatatlan, hogy Heidegger olyan léttapasztalatot artikulál, amely - mint tapasztalat - először Nietzschénél jelent meg. Ez a tapasztalat pedig - ahogy ma illik mondani - temporális, időben kiteljesedő tapasztalat, s a modernitás - legyünk realisztikusabbak: a totálissá váló piac - valótlanító, valóságnélkülivé tevő működésének eredménye. (Egyébként innen adódik Heidegger modernitás-ellenessége; ez az a tapasztalat, amellyel szemben kialakította álláspontját, s amely sokszor bírált politikai választására is késztette.)

A heideggeri pozíció persze éppúgy megkérdőjelezhető, mint bárki másé. (Sokan, így például nálunk Tamás Gáspár Miklós [1999] meg is teszik ezt, s az önkény hirdetését vetik szemére.) Attól a tapasztalattól viszont semmiképpen nem célszerű eltekinteni, hogy a heideggeri filozófia hatástörténetének egyik lényeges mozzanata éppen az igaz80