Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Lengyel András: Az igazság-paradigma megrendülése (Kosztolányi beállítódásának egyik eleméről)
Lengyel András Az igazság-paradigma megrendülése Kosztolányi beállítódásának egyik eleméről 1 „Micsoda nz igazság?" (János 18,38) „Igazságod: káprázat" (Kosztolányi Dezső, SB 13.) Kosztolányi Dezső leveleinek Réz Pál gondozta kötetéről írva Márton László úgy véli, hogy az író levelei „őszintétlenek": „A Babitshoz írt kilencven-egynéhány levélben egyetlen őszintének ható mondatot találtam" (Márton 1997. 1317.). Majd, ugyanerről a problémáról kicsit bővebben: „Említettem már, hogy K.D. Babitscsal szemben nem őszinte. Csak azért nem teszem hozzá, hogy általában másokkal szemben sem az, mert eddig nem volt szó sem arról, hogy ez miből állapítható meg, sem arról, hogy ennek megállapítása mennyiben visz közelebb K.D. személyiségének, illetve műveinek megismeréséhez. Az az állítás, amely szerint az írásos társadalmi érintkezésben K.D. legtöbbször alakoskodik, hogy társadalmi szerepek és nyelvi sémák mögé rejtőzik, [...]: ez az állítás nem volna valótlan, de félrevezető volna." (Márton 1997.1318.) Utóbb pedig, túl a félreértések lehetőségeinek taglalásán, újra, ha lehetséges még hangsúlyosabban mondja ki: Kosztolányi „nemcsak egy-, hanem többféleképpen őszintétlen; igen sokféle őszintétlensége van; és i kötet olvastán az a benyomásom támadt, hogy gondolkodásmódja leghívebben az őszintétlenségein keresztül ismerhető meg" (Márton 1997. 1314.). Hogy ezekben az észrevételekben valami lényegesről, ám ugyanakkor mégis nehezen megítélhetőről van szó, Márton László jól sejtette: téziséért Szegedy-Maszák Mihály azon frissiben meg is rótta, szerinte ugyanis Márton „bizonyításra nem szoruló alapfeltevésként fogad el nagyon is kérdéses állításokat. Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az őszinteség érvényes értékelő kiindulópont a romantika utáni (vagy előtti) irodalomban; gyanítható, hogy az értelmező önkénye dönti el, melyik kijelentés számít őszintének; korántsem bizonyos, hogy a Nietzsche utáni korban magától értetődőnek lehet tekinteni a személyiség zárt egységét és önazonosságát" (Szegedy-Maszák 1998. 46.). Tézise, ha tetszik: ellentézise pedig ez: „Általában véve torzítva egyszerűsítenek azok, akik Kosztolányi megnyilatkozásait szerepjátszás és őszinteség szembeállításával próbálják magyarázni" (Szegedy-Maszák 1998. 40.). Nyilvánvaló, hogy e vitában két kapcsolódó, mégis diametrálisan szembenálló álláspont érhető tetten. Márton László fontosnak érzi, magyarázó értékűnek tartja Kosztolányi „őszintétlenségeit", Szegedy-Maszák Mihály pedig - egy rejtett védekezési, sőt elhárítási stratégia részeként - irrelevánsnak: részben elvileg is eldönthetetlennek, részben „természetesnek". A „korszerűbb" álláspont, nem kétséges, a Szegedy-Maszák Mihályé; az ő vélekedése van összhangban a posztmodern relativizmussal. Ez az „összhang" azonban önmagában még nem érv; a tudományos BUX-index mozgásához való igazodás nem tudományos, hanem piaci viselkedés. A posztmodern ideológiának való megfelelés puszta Zeitgest. Két tény pedig kimondottan ellene szól. Az egyik az „igazság" gondolkodástörténeti státusza. Köztudott ugyanis, hogy a nyugati kultúrában a legutóbbi időkig, mondjuk a Bibliától Nietzschéig az igazság az egyik központi érték. A Bibliában a nyugati kultúra alapkönyvé78
