Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)

seggel. A Szovjetunióban ezt az emberek tudták, de ha belülről láttad a dolgot, érezted a szagát, bűzét, meg azért néha találkoztál egy-egy sajtóértekezleten valamelyik szovjet fejes­sel, vagy láttad a fellépésüket a legfelsőbb szovjetben, meg beszélgettél úgynevezett egy­szerű emberekkel, akkor megérthetted, mit eredményezett a felvilágosodás hiánya, aminek következtében nem alakult ki az öntudatos állampolgár. Egyszer meglátogatott bennünket Párizsban egy erdélyi barátom, egy író, aki azóta itt él Budapesten. Első alkalommal járt nyugaton, elment a városba sétálni, és amikor visszatért hozzánk, azt mondta: tudjátok, azt találtam a legkülönösebbnek, hogy mindenki felemelt fejjel jár az utcán. Tényleg: akkor tűnt föl nekünk, hogy itt ez így van, amott pedig nem. Akkor tízéves kisebbik lányom az el­ső moszkvai együttes sétánk közben egyszer csak megkérdezte: te, miért olyan szomorú itt mindenki? Akkor eszmélkedtem, hogy milyen jó gyermeki megfigyelés ez, mert valóban, a párizsiak felszabadult vidámságával és hangosságával ellentétben az orosz fővárosban mély csend honolt, az emberek suttogva beszéltek, halkan, ha beszéltek egyáltalán, és min­denki lehajtott fejjel ment a maga dolga után. Tanulságos volt közelről látni, hogyan működik a szovjet hatalmi központ. Az ember megérthette, mit jelent az, ha egy kamarilla a kezébe kaparintja a hatalmat. Azt hiszem, egy anekdotával jól érzékeltethető, hogy mire gondolok. 1983-ban Moszkvában járt Ted Turner, a CNN főnöke, aki akkor még csak éppen hozzákezdett hírtelevíziós birodalma létrehozá­sához, és a szovjet hírközlési szervekkel arról akart megállapodni, hogy mit tudna átvenni az ottani televíziós hírekből. És praktikus amerikaiként, hogy elmagyaráztassa magának, milyen az egész szovjet háttér, meghívott körülbelül harminc külföldi tudósítót egy grúz ét­terembe, fizetett nekik ott egy ebédet, és ennek fejében azt kérte: most akkor mondják meg neki, hogy ez miféle ország. Hát sokkal jobb szakértőket ugye nem bérelhetett volna magá­nak helyben. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy a CNN főnökének fogalma nincs sem­miről. Amikor felvázolták előtte a szovjet valóság bizonyos elemeit, azt mondta: ezt én nem értem, ez lehetetlen. Erre az egyik amerikai újságíró felállt és azt mondta: na akkor azt kép­zelje el, hogy nálunk a Pentagon, a CIA, az FBI, a kongresszus és a Fehér Ház felett a maffia átvette a hatalmat. Nos, ez a Szovjetunió. És én azóta is sokat gondolkodom ezen. A kom­munista párt ugyanis nem tudta átlépni keletkezési körülményeinek árnyékát. Világéleté­ben úgy működött, mint egy titkos sejtekből álló titkos társaság. Kis rosszindulattal, mint egy maffia. Titokban tanácskoztak a legfőbb döntéshozók, titokban hozták meg határozata­ikat, melyek természetesen mindenre és mindenkire vonatkoztak anélkül, hogy azok, akik­re e döntések vonatkoztak, tudtak volna róla. Azután titokban megszervezték a titkos ta­nácskozás titkos döntéseinek a végrehajtását, úgy, hogy a határozatok valódi értelméről csak egy nagyon szűk kör tudott. Nos, amikor a világban bekövetkezett az információs for­radalom, amikor mindennél fontosabbá vált a gyors információáramlás és a hozzáférhető­ség, akkor ez a titoktársadalom, illetve titokhatalom nem volt képes tovább működni. Szá­momra ez a legfontosabb tapasztalat, amit leszűrtem a történelemből. Hogy mégiscsak a nyilvánosság és demokrácia ad lehetőséget a társadalmaknak az életben maradásához. 58

Next

/
Oldalképek
Tartalom