Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)
svájci. Bemutattak egy idősebb bácsit, egy valahai katonatisztet, aki közölte, hogy őneki minden svájci tehet egy szívességet, ő nem fog megtanulni németül soha, mert az árulás volna, ő kizárólag magyar közegben él, és különben is, ő tartja itt a nemzeti frontot. Bemutattak végül egy meghasonlott, pszichopatává vált csavargó sorsú, elkallódott szerencsétlen embert, aki nem tudta magában feldolgozni helyzete megváltozását, és ennek a súlya alatt lelkileg összeroppant. Ebből iszonyatos felzúdulás támadt magyar körökben, olyannyira, hogy a filmet még egyszer bemutatták, utána pedig egy többórás vita következett, amelynek magyar részvevői is voltak, és mindenki elmondhatta a véleményét. Magyar barátaim némelyike még odakint sem tanult toleranciát, a filmet rendező úriembert egyesek megfenyegették, hogy ismerjük a címedet, ha leég a házad, akkor majd tudd, hogy miért, és így tovább. A rendező eljött hozzám, és megkérdezte: mit kellett volna csinálnom? Mondom, fogalmam sincs, de egyet gondolok, csak ezt sokkal nehezebb lett volna megrendezni. Kellett volna embereket találni, akik elmondták volna: valahol valamennyien unalmas átlagot képviselünk, de mindannyiunkban van a három extrémből egy csipetnyi. Mindannyian vagyunk valahol asszimilánsak, közvetlen környezetünk szemében időnként talán túlzottan is az adaptáló kedvét keresők, mindannyiunkban van valami eb ura fakó, azért sem fogok behódolni, és mind annyiunkban van valami, ami nem egészen stimmel, talán még a pszi- chikailag legjobban regisztráltakban sem. Tehát körülbelül így látnám a képet magunkról, magamról. Ami engem illet, én persze egy roppant szerencsés korban kerültem ki. Elég alkalmazkodóképes korban, már csak nyelvileg is. Meg tudtam tanulni a német nyelvet úgy, hogy akcentus nélkül beszélem, és a svájci tájszólást is elsajátítottam. Azt hiszem, elég sokáig kell figyelni rám, amíg valaki észre veszi, hogy azért valami nem egészen stimmel. De azért valami mégiscsak van: ha én Németországban az irodalmi német nyelvet használom, akkor azonnal megállapítják, hogy Svájcból jöttem, ha viszont a zürichi tájszólással élek, akkor előbb-utóbb megkérdezik, hát hogy is van ez? De amúgy Budapesten is időnként megkérdezik tőlem, ha magyarul beszélek, hogy hogyan is van ez? Mert itt sem úgy forgatom a szavakat, mint az itteniek. Az utolsó negyven év szlengjét például nem használom. Karinthy Ferenc írta: annak alapján, milyen szlenget használ, minden külföldre került magyarról meg lehet állapítani, hogy mikor került ki. A svájci középiskola olyan szempontból is nagyon sokat adott nekem, hogy a német és a latin mellett további három nyelvet, franciát, angolt, olaszt is tanultam. A svájci középiskola azonban - és ezt is el kell mondani - igencsak kegyetlen volt. Mint már említettem, nagyon erős volt a szelekció, iszonyatos követelményekkel, felszabadult atmoszféra uralkodott ugyan az órákon, de annál kevésbé bizonyítványosztás előtt. Hat és fél évi gimnáziumi tanulmányaim alatt minden félévben ki voltam téve annak a veszélynek, hogy ha nem érek el egy bizonyos meghatározott átlagot, akkor egy félévre ideiglenessé válik az ottlétem, és ha a következő félévben nem teljesítek megint jobban, akkor ismételnem kell. Ideiglenessé válni hat és fél év alatt csak háromszor volt szabad, ismételni csak egyszer. Magyarán a svájci iskola-rendszer mindmáig úgy működik, hogy az egyetemre való kerülésnél a szelektálást nem az egyetemi felvételin, hanem a középiskolában végzik el. Hogy ez jó-e, azon lehet vitatkozni, de ott ez így van. A nagy felszabadulás évei számomra az egyetemen voltak, amikor végül valóban azt tanultam, amit szerettem: irodalmat, történelmet, nyelveket, amikor a hosszú nyári vakációk alatt részben egyetemi munkákon dolgozott az ember, részben utazhatott. Két nyarat dolgoztam Angliában, egy nemzetközi diákszervezet révén, amelynek segítségével elmehettem különböző európai országokba munkát vállalni. Nem fizettek ezért, csak zsebpénzt, de ellátást, szállást adtak, és nem is ez volt a fontos, hanem hogy több hónapot eltörhettél egy országban, megismerhetted belülről és ott lehettél. Egyetemi hallgatóként egyszer több hónapot töltöttem egy firenzei nyelviskolában. Ugyanakkor imádtam Zürichet, nagy baráti 51
