Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)
cserkészet úgy alakult, hogy sem az iskoláknak, sem az egyházaknak semmi közük nincs hozzá. Ez egy teljesen önálló mozgalom, s ami érdekes, hogy felnőtteknek sincs hozzá közük. Már amennyiben mondjuk az egyetemi hallgatók még nem számítanak felnőtteknek. Svájcban a cserkészmozgalomból körülbelül 20-25 éves korban mindenki kiszáll. Az a csapat, amelyhez én tartoztam, körülbelül négyszáz főt számlált, a vezetői egyetemisták voltak azzal a jelszóval, hogy fiatalok vezetnek fiatalokat. Azzal a nagyon erős elvvel, hogy az ilyen fiataloknak felelősséget kell vállalniuk. Azzal, hogy elmentél őrsvezetőként nyolc sráccal tavasszal Dél-Svájcba egy sátortáborba, akkor annak az előkészítéséért, pénzügyi fedezetéért te vállaltad a felelősséget. Ezek nagyon érdekes dolgok voltak, mint ahogy az is, hogy a legtöbb máig megmaradt barátom ebből a gárdából ered. Az iskolából, az egyetemről jóval kevesebben, onnan inkább kollegák vannak. De akikkel átkutyagoltál egyszer egy éjszaka huszonöt vagy harminc kilométert egy túra során, akikkel részt vettél valamilyen terepjátékon, azokkal ez jobban összekötött, mint bármi más. A csapatnak, amelyhez én tartoztam, egyfajta zürichi polgári jellege volt, hagyományosan a nagypolgári rétegből kerültek ki a vezetők. A srácok maguk nem, ők minden rétegből jöttek, de a vezetők valahogy az elitből kerültek ki. És ezen az alapon Zürichben mindmáig megvan közöttük az összetartás, egy kicsit klikk-jelleggel, ami nem is szimpatikus mindenkinek. Akik ebben a csapatban benne voltak, azok mind számon tartják egymást. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy ez nekem később társadalmilag nem segített. Persze, azért olyan rettentő sokat nem jelentett a karrierépítésben, csak annyit, hogy itt vagy ott ismersz embereket, és ez jól jöhet, ha netán valamire szükséged van. Mondjuk ismerek egy ügyvédet, aki annak idején nálunk a nyolcadiknál volt, azok voltak a zöld-pirosak, igen, persze, föl lehetne kérni erre vagy arra, kaphatok tőle tanácsot. Körülbelül ilyen szinten van előnye a dolognak.- Tehát svájci lettél, befogadott a közeg, otthonra találtál.- Kellett azért jó néhány év, amíg az ember már otthon érezte magát. És mindmáig feltehető a kérdés, hogy milyen mértékben érzed otthon magad. Erről majd talán később. Kezdjük azzal, hogy volt egy álom, amit én is álmodtam gyakran, amit az első években majdnem mind a kétszázezer 56-os álmodott időnként. Ebben az álmodban visszakerültél Magyarországra, újra ott voltál, és ez tudatos döntés következménye volt, otthon pedig rád szakadt az a politikai közeg, amely miatt tulajdonképpen elmentél, és iszonyatos szemrehányásokat tettél magadnak, kétségbe voltál esve, hogyan lehettél ilyen őrült, hogy visszajöttél, mert most már nem lehet újra elmenni. Mindazonáltal jó ideig élt egy illúzió a kivándorolt ötvenhatosokban. Gosztonyi Péter barátom mesélte, hogy őbenne is élt. Ez az illúzió az volt, hogy ez a visszaállított kommunizmus mindössze néhány hónapig, esetleg egy-két évig tart, de a Kádár-rendszer hamarosan megbukik, mert nem tarthatja magát, teljesen természetellenes, és akkor hazamegyünk. Egy-két év elteltével azonban világossá vált, hogy ez nem így lesz, hogy az új hazában be kell rendezkedni, hogy ez nagyon hosszú időre, sőt valószínűleg egy egész életre szól. Ha tehát valaki boldogulni akar, akkor valamilyen módon rendeznie kell a viszonyokat saját magában is, de mindenképpen rendeznie kell a külvilágban, olyan értelemben, hogy nem a külvilág fog tehozzád adaptálódni, hanem fordítva. Hogy ez belül kinek-kinek mit jelentett, ez megint más kérdés, és ezért mondtam, hogy ez roppant bonyolult dolog. Most nagyon előreszaladok, de itt mondom el, mert ez a dolog számomra paradigmatikus. A forradalom huszadik évfordulóján, 1976-ban a svájci televízió nem túl szerencsés módon bemutatott egy filmet, amit egy kint élő magyar úriember készített - ő alighanem nagyon szívesen vált volna filmrendezővé, de egészen mással foglalkozott, orvos volt. A svájci televízió megbízásából az évfordulóra arról készített filmet, hogy mi lett a azokból a magyarokból, akik 56-ban érkeztek ide. Nem az átlagról adtak képet, hanem három szélsőséges esetet mutattak be. Ugyanis bemutattak egy szuperasszimilánst, aki rettenetes németséggel közölte, hogy ő már nem tud magyarul, őt nem érdekli Magyarország, és még álmában is 50
