Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)

sze az is, hogy akkor ívelt föl a nyugat-európai konjunktúra, ugyanakkor meglehetősen jó volt a szakképzettségbeli összetétele annak a 200 ezer embernek, aki elhagyta Magyarországot. Sok volt az egyetemi hallgatói korban lévő fiatal, tehát a nyugati országok is körülbelül tudták, hogy egy relatíve értékes és asszimilációképes réteget fogadnak be.

Svájcban a kantonális iskolák azok, amelyek rendkívül kemény követelményeket támasztanak diákjaikkal szemben. Ez mindmáig így van. Egy első osztályban kezdő tanulócsoportnak körülbelül 50 százaléka jut el az érettségiig, ha azonban leteszed az érettségit, akkor az ország valamennyi egyetemének minden fakultására felvételi vizsga nélkül felvesznek. Kantonális iskolába kerültem 1957 tavaszán azzal a kitétellel, hogy fölvesznek egy évre ideiglenesen, és az iskola fizet nekem egy évig egy orvostanhallgatót, aki engem nagyon intenzíven latinra tanít. Az iskolai latintanárom, aki egyben osztályfőnököm is volt, rendkívül szkeptikusan figyelte a dolgot. Tulajdonképpen el akart engem tanácsolni onnan, azzal, hogy nem vagyok svájci gimnáziumba való. Egy éven belül azonban elég jól megtanultam németül, s nagyjából behoztam azt a hátrányt is, ami a latin nyelvtudásban mutatkozott az osztálytársaimhoz képest. Nekem ugyanis általában jól ment a nyelvtanulás, ehhez volt érzékem, a matematikához és fizikához annál kevésbé, szegény apám nagy keserűségére, aki matematikus és fizikus volt. Az érettségin is nagyon jó voltam az összes nyelvi tárgyból, és nagyon gyenge matematikából és fizikából. Az osztályfőnököm pedig, amikor kezdtem nagyon jó latin dolgozatokat írni, a szívébe zárt és csendesen önkritikát gyakorolt, amiért korábban el akart engem küldeni. Másfél év elteltével már előfordult, hogy én írtam az osztályban a legjobb német fogalmazványt. Az érettségi találkozókon az osztálytársak azóta is időnként fölemlegetik, hogy az az átkozott Oplatka mindenféle némettudás nélkül jött ide, aztán másfél év után Carl Helbling, a némettanárunk egy szép napon bejött a dolgozatfüzetekkel a karján, letette őket, szomorúan végignézett az osztályon és azt mondta: Oplatka írta a legjobbat - amit nem az én dicséretemnek, hanem a többiek elmarasztalásának szánt.

Amit én a svájci iskolában felszabadulásként éltem meg, az az volt, hogy ülsz a padban, kezdődik az első óra, bejön egy fiatal tanár, jól öltözött, látszik hogy jó idegállapotú, nyilván jól fizetett. A gyerekek feltápászkodnak a padban, egy kicsit rá tehénkédnek, a tanár pedig azt mondja, üljetek le, oké, minden rendben van. És akkor elkezdődik egy óra, ahol nincs feleltetés, nincs rettegés a számonkéréstől, ha valaki hülyeséget mond, arra nem az a reagálás, hogy "szamár vagy fiam, ülj le", hanem az hogy "értem, miért mondod ezt, de nem így van, nos, kinek van más véleménye?" És az egészben van valamiféle majdnem-egyenlőség tanár és diák között, nagyon nagy közvetlenség, nagyon fesztelen hangulat, aminek semmi köze a fegyelmezetlenséghez, nincs szemtelenség a diákok oldaláról, hanem, ellenkezőleg, abszolút tisztelettudás. Feleltetés helyett szóbeli munka van, jegyeket viszont elsősorban írásbeli munkák alapján adnak. Egy idő után a tanár azt mondja: ebből, amit eddig átvettünk, körülbelül ebből és ebből az anyagból a jövő órán dolgozatot írunk. Akkor felkészülhetsz, és a félévben írt dolgozatok átlagából kerül ki az osztályzatod, amit le- vagy felfelé kerekítenek annak a benyomásnak az alapján, amit a tanár az órákon rólad nyert. Tehát az a Karinthy Frigyes által leírt Steinman, a grófnő felel című tábla előtti ragyogás, vagy a rossz tanuló megszégyeníttetése, ilyesmi a svájci iskolában nem létezik. Az iskola nem szégyenít meg senkit, nem foszt meg egyetlen diákot sem az emberi méltóságától azért, mert nem tudta a tizedes törtről ezt vagy amazt. Ez nagyon fontos kulturális élmény volt.

És még egy nagyon fontos dolog történt velem 1957 nyarán, amikor egy cserkésztáborban voltam az Alpokban. Ehhez azonban hozzá kell tenni valami nagyon fontosat, mert ezt itt Magyarországon, itteni perspektívából nézve egyesek azonnal félreértenék. A svájci cserkészmozgalomnak ugyanis az égvilágon semmi köze nincs az egyházhoz. Ha itt Magyarországon ma, de a harmincas években is azt mondták, cserkészet, akkor az ember rögtön az egyházra, főleg a katolikus egyházra gondolt. Ha jól tudom, a cserkészet ma Magyarországon megint nagyon erősen a katolikus egyház szárnyai alatt létezik. Svájcban a

49