Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Szigethy András: Egy úr a Neue Zürcher Zeitungtól (Beszélgetés Andreas Oplatkával, a Neue Zürcher Zeitung volt skandináviai, párizsi, moszkvai, napjainkban közép-kelet-európai tudósítójával)

jártak vonatok, így Kapuváron keresztül eljutottunk Petőházára. Kapuvártól volt egy igazoltatás a vonaton, ezen valahogy átestünk vagy ki tudtunk előle térni, nem tűnt fel tehát, hogy nekem nincs belépőm. Abban az életkorban amúgy még személyi igazolványom sem volt.

Petőházán apámnak sok ismerőse volt. Rábízott egy gyári munkásra, Jóskának hívták, ennyit tudok róla, többet nem. December 14-ét írtak. Jóska azt mondta, most már eléggé őrzik a határt, a karhatalom napról napra erősödik, az emberek általában éjszaka próbálnak átmenni a határon, hát mi nappal tesszük ezt. Az oroszok nem mennek közel a határhoz, mert nem akarják, hogy az osztrák oldalról fotózzák őket, két-három kilométerrel a határtól innen állnak, amellett nem értik a magyar nyelvű okmányokat. Egy érdekli őket csak, hogy az én személyi igazolványomba az úgynevezett határsávi 2-es bele van-e ütve. Azt hiszem, hogy ez az első fedéllapnak a hátulján volt, 1-es volt a normál, és 2-essel jelölték, hogy a határsávon belül laksz, tehát beléphetsz. Jóska azt mondta, szerzek az Andrásnak egy ilyen igazolványt, aztán kerékpárral elmegyünk a határig és ott átteszem. Az apám természetesen megfizette őt, hiszen nem a szép szemünkért csinálta. És akkor elindultunk kerékpárral a határ felé. Fagypont fölött volt az idő, dél felé járt. És tényleg teljesen normálisan átjutottunk egy orosz őrszemen, az én igazolványom ugyan egy 32 esztendős embernek az igazolványa volt, a fotó úgy hasonlított rám, mint mondjuk én Hruscsov elvtársra, de ez nem játszott szerepet, csak a 2-es. Mentünk tovább. Az út szélén ott állt néhány parasztember, hozzájuk léptünk és Jóska egyszerűen azt mondta nekik, át kellene tenni ezt a gyereket a határon. Ne menjenek tovább, ávósok vannak a határon, most nem jó - mondták az emberek. Két-három kilométerre voltunk Ausztriától. Jóska óvatos duhaj volt, azt mondta: akkor nem megyünk, térjünk vissza. Visszamentünk Petőházára. Az éjszaka ott aludtunk, apám azt mondta - mindezt azért mesélem el neked, mert roppant foglalkoztat a véletlenek szerepe az ember életében - szóval azt mondta, megpróbáljátok holnap még egyszer máshol. Ha sikerül, átmész, mész tovább te is Svájcba, a bátyádhoz - aki akkor már kint volt -, és ígérem, hogy jövünk utánatok. Ha nem, visszamegyünk Pestre. És akkor én itt növök fel.

Másnap Jóskával eljutottunk a határig, ami egy afféle árok volt, nem túl mély, olyan egyméteres árok, székében, mélységében egyaránt, túloldalt ott lengett a piros-fehér-piros zászló. Volt ott egy őrtorony a magyar oldalon. Ezek az őrtornyok úgy vannak építve, hogy nem látni alulról, van-e fönt valaki. Jóskának nem tetszett a dolog, elmentünk egy tanyára. Mexikópusztának hívták, egy földrajzos barátom később elmesélte nekem, hogy azért, mert az Amerikából visszatelepült kivándoroltak a birtokukat előszeretettel látták el amerikai nevekkel. Bementünk Mexikópusztán egy házba, volt ott egy nagyon öreg ember, akitől Jóska megkérdezte, van-e valaki fenn az őrtoronyban. Ennek a nagyon öreg embernek a kezében volt a sorsom. Mert ha ő azt mondja, vigyázzanak, nem lesz ez jó, akkor visszamegyünk Petőházára, onnan Pestre és itt növök föl. De mivel azt tanácsolta, menjünk nyugodtan, átmentem a határon és Svájcban nőttem föl.

Van egy cseh író barátom, Ota Filip, Münchenben él. Egyszer elmondtam neki ezt a történetet, és ő azt mondta: Andreas, az ember az életében időnként találkozik a jó istennel, csak nem tudja felismerni. A te életedben ez a nagyon öreg ember a jó isten volt, aki döntött a sorsodról.

A svájciak tízezer magyart fogadtak be akkoriban, ami egy ilyen kis ország esetében meglehetősen nagy szám volt, de ezzel az úgynevezett svájci kvóta betelt. És ahhoz, hogy egy családot egyesíteni lehessen, azt már külön kellett a svájciaknál kérelmezni. Ha jól tudom, a svájciak később ezt a kvótát jelentősen kibővítették, az akkor befogadottak száma végül is 12 ezer és 14 ezer között lehet, és ha belegondolunk, hogy ez akkor egy hatmilliós ország és összesen 200 ezer magyar hagyta el 56-ban Magyarországot, akkor elmondhatjuk: igencsak nagyvonalúak voltak ilyen tekintetben. De nemcsak ők, mások is. Hozzátartozik ehhez per48