Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (V. rész) (Fordította Szenyán Erzsébet)
Lemásztam a vezetőfülkéből. Körülöttünk, amerre a szem ellát, mindenütt a sivatag. Homok, rajta itt-ott sötétszínű kövek. A közelben egy földből kiálló, ovális, fekete sziklatömb - délután, a nap melegétől átforrósodva, úgy fogja ontani magából a hőséget, mint egy olvasztókemence. A holdbéli tájat a horizont földben végződő, vízszintes, tökéletesen egyenes vonala zárja, fölötte már csak az ég, semmi más. Sehol egy hegy, egy homokbucka, egy levélke! És persze sehol semmi víz. A víz! Ez jut elsőnek az ember eszébe ilyen helyzetben. A sivatagban ugyanis, amint kinyitjuk a szemünket, máris a fő ellenség arcát - a nap izzó arcát - látjuk. Ez a látvány azonnal fölébreszti bennünk az életösztönt - nyúlunk a vízért. Inni! Inni! Csak ily módon vagyunk képesek valamit is javítani az örök sivatagi küzdelem, az izzó nappal vívott kétségbeejtő párbaj esélyein. Úgy döntöttem, víz után nézek, mert nálam nem volt se víz, se élelem. A vezetőfülkében nem találtam semmit. Egy kevés víz azért akadt - a teherautó kocsi- szekrényének aljához balról is, jobbról is oda volt erősítve spárgával két-két tömlő elég rosszul kikészített kecskebőrből. A tömlők megőrizték a kecske alakját, az egyik láb szolgált csőrként, abból lehetett inni. Egy pillanatra megkönnyebbültem, de csak egy pillanatra, mert mindjárt kalkulálni kezdtem. A sivatagban víz nélkül egy teljes napot lehet kibírni. Nagy nehézségek árán esetleg kettőt, de azt nem mindig. A számítás egyszerű: ilyen körülmények között az ember egy nap alatt körülbelül tíz litert verejtékezik, ahhoz tehát, hogy életben maradjon, hasonló mennyiségű vizet kell meginnia. Ha nincs víz, azonnal szomjúságot érez. Az igazi, elhúzódó szomjúság a forró, száraz klímában fárasztó, destruktív érzés, nehezebben győzhető le, mint az éhségérzet. Néhány órán át tartó szomjúság után az ember aluszékonnyá, levertté válik, egyre gyöngébb lesz, kezdi elveszteni tájékozódó képességét. Beszéd helyett egyre érthetetlenebbül makog. Még aznap este vagy másnap magas láz tör ki rajta, és hamarosan meghal. Végiggondoltam, hogy ha Szalim nem osztja meg velem vízkészletét, még ma meghalok. De még ha ad is a vízből, a készlet csak még egy napra lesz elegendő - vagyis holnap halunk meg, de legkésőbb holnapután. Megpróbáltam lefékezni gondolataim száguldását, igyekeztem arra figyelni, mit csinál Szalim. Nyakig olajosán, izzadtan a motort szedte szét darabjaira, csavarokkal, vezetékekkel babrált, de csak úgy átabotában, minden rendszer nélkül, mint a gyerek, aki dühében szétveri a játékát, ha nem akar működni. A sárvédőkön, az ütközőn mindenütt rugók, szelepek, tömítések, drótok hevertek, egy részük már lepotyogott a földre. Otthagytam Szalimot, és átmentem a teherautó másik oldalára, ahol még volt egy kis árnyék. Leültem a földre, hátamat a keréknek támasztottam. Szalim Semmit sem tudtam erről az emberről, pedig életem az ő kezében volt. Legalábbis erre a napra. Ha Szalim elkerget a teherautótól és a víztől - és kezében kalapács volt, a zsebében meg biztosan kés, fizikai erőfölényét már nem is említve -, 37
