Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (V. rész) (Fordította Szenyán Erzsébet)
ha azt mondja, takarodjak innen, menjek, amerre akarok, akkor még az éjszakát sem érem meg. És az volt az érzésem, hogy pont ezt fogja tenni, hiszen így meghosszabbíthatja életét, vagy akár meg is menekül, ha időben érkezik valamilyen segítség. Egyértelmű volt, hogy Szalim nem hivatásos sofőr, de hogy a Berlier-hez nem ért, az biztos. És a vidéket sem ismerte. Egyébként is, lehet-e igazán ismerni a sivatagot, ahol az egymást követő homokviharok következtében állandóan változik a táj, a homokhegyek folyton változtatják helyüket, s így a tájékozódási pontok is eltűnnek? Errefelé gyakran előfordul, hogy ha valakinek van egy kevéske pénze, azonnal felfogad valakit, akinek még annyi pénze sincs, mint neki, hogy helyette dolgozzon. Valószínűleg az történt, hogy a Berlier igazi sofőrje felfogadta Szalimot, hogy helyette menjen el a teherautóval valamelyik oázisba. Csakhogy itt soha senki nem vallja be, hogy nem ért valamihez, nem tud valamit. Ha az ember odamegy egy taxisofőrhöz, s megkérdezi tőle, tudja-e, hol van ez vagy az a cím, a sofőr gondolkodás nélkül rávágja, hogy tudja. Ezután kezdődik a „városnézés", a körbe-körbe keringés, mert természetesen fogalma sincs arról, merre menjen. A nap egyre magasabbra hágott az égen. A mozdulatlan, kővé dermedt sivatagtenger nyelte magába a napsugarakat, egyre forróbb lett, már szinte lángolt. Közeledett az óra, amikor minden pokollá válik - a föld, az ég és mi magunk is. A jorubák szerint ha az embert elhagyja az árnyék, az ember meghal. Itt meg minden árnyék egyre rövidebb, egyre kisebb, egyre fakóbb. Mindjárt el is tűnik. Nemsokára itt a dél - az az időszak, amikor az emberek és a tárgyak elvesztik árnyékukat, már szinte nem is léteznek, egyetlen fénylő, izzó fehérséggé válnak. Azt hittem, hogy már bekövetkezett ez a pillanat, amikor hirtelen egészen más látvány tárult elém. A halott, mozdulatlan horizont, amelyre úgy ránehezedett a hőség, hogy az ember azt hitte, semmi sem jelenhet meg rajta, egyszerre csak megélénkült, kizöldült. Amerre a szem ellát, mindenütt hatalmas pálmafák, egész pálmaligetek, sűrűn, egymás mellett, végig a látóhatáron. És tavakat is láttam, hatalmas, kéklő tavakat fodrozódó víztükörrel. Meg friss, intenzív, harsogó zöld színben pompázó terebélyes, buja, bokrokat. És ez az egész folytonosan vibrált, remegett, lüktetett elmosódva, megfoghatatlanul, mintegy ködön át. A levegőben pedig - ott, körülöttünk is, a látóhatáron is - tökéletes, mélységes csönd uralkodott: nem fújt a szél, a horizonton látható ligetekben nem énekeltek madarak.- Szalim! - kiáltottam föl. - Szalim! A nyitott motorháztető alól előbukkant egy fej.- Szalim! - ismételtem meg újra, és kezemmel a ligetek, tavak, a szaharai Éden felé mutattam. Szalim arrafelé nézett - semmi. Koszos, izzadt arcomon döbbenetét, csodálkozást, elragadtatást vehetett észre, de valami mást is, ami láthatóan nyugtalanságot keltett benne, mert a teherautóhoz ment, eloldotta az egyik tömlőt, ivott belőle egy kicsit, a maradékot pedig szó nélkül nekem adta. Megmarkoltam az érdes kecskebőrből varrt zsákot, és inni kezdtem. Megszédültem, s hogy el ne vágódjam, vállammal a Berlier oldalának támaszkodtam. Szívtam a vizet a kecskeláb38
