Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Zelei Miklós: A kötéltáncos (elbeszélés)
Alul Örömkönny szép, kalligrafikus aláírását olvashattam. Régi beszélgetéseinket idézgette a levélben, azokból az időkből, amikor még én se tudtam, hogy valójában mire készülök. Úgy látszik, a triviális küszködés, meg a bukdácsoló egyensúlyozgatás emlegetése, az beakadt neki. A xerox utolsó mondata úgy hangzott, hogy a Magyar Erő és Testügyességi Mutatványosok Országos Egyesületének rendkívüli kongresszusa remélhetőleg mihamarabb összeül, és örökre letilt a pályáról. Én meg egyből közönség elé viszem a produkciómat, és passz, kinyalhatják. És indultam is, hogy elkezdjem végre a munkát, de nem sikerült. Az éjjel az állványaimat ledöntötték, és összetörték, a kötelet meg húszcentis darabokra szabdalták föl. Pár évvel ezelőtt, amikor - most már megmaradok ennél a szóhasználatnál — a triviális küszködést megunva visszavonultam, és dolgozni kezdtem az új műsoron, azonnal elterjedt, hogy kifáradtam, kiégtem, el vagyok szenesedve, és ezért tűntem el, de örökre. Tartottam hát akkoriban egy bemutatót, csakhogy jelezzem kísérleteim irányát, hisz messze nem volt készen a szám: még csak oldalt tudtam járni a kötélen. Ráléptem a klasszikus szabályok szerint, s ahogy felharsant a zene, lassan, elegánsan kilencven fokkal lefelé fordultam, s a kötélnek nem az alsó felületén, hanem az oldalán indultam el. Már ezt se tudta utánam csinálni senki, a kritikákban mégis azt olvashattam, hogy egy gyerekláb vastagságú kötélen se tudok egyenesen végigmenni, hanem eldőlök, és oldalt mászok, billegek végig. Ha legalább szájharmonikáznék közben, vagy tányérokat, habverőket dobálnék... Elcsöndesült a telefonom is, és csak hónapok múlva szólalt meg újra. Örömkönny hullámzott a drót másik végén, és bejelentette, hogy sok-sok szeretettel és nagy-nagy barátsággal még aznap este meglátogat. Bajban ismerszik meg a jó barát, gondoltam, bár egyáltalán nem éreztem bajban magam. Azért érdekes, hogy mégis ez kattant be. Lifeshow a kötélen, mondta, amint lekabátolt, s ráncos manóarcával fölmosolygott rám, mint egy szakállas sült alma a kemence torkából. Helyet foglalt, és teli aggodalommal, nagyon kedvesen és mélyen azonnal ócsárolni kezdte a számomat. Hogy mennyire kidolgozatlan, darabos, minden természetességnek ellentmond, s hogy a maga kategóriájában egy hagyományos, de kimunkált látványosság sokkal többet ér annál, mint amit én csinálok. „Mi a célod?" Szótagonként ízleltem Örömkönny szavait, mond-e olyat, amit használni tudok a finomításban. Becsüld ellenségedet, mert ő mondja ki hibáidat - és az ellenség fogalma meleg, baráti tartalmakkal telt meg, amitől fogva már nem is volt nehéz derűsen hallgatni hosszas, túldörzsölt mondatait, s egy pompás estét tölthettünk együtt. Álmomból többször is arra a percre riadtam fel, amikor megláttam az összetört állványokat, a szétszabdalt kötelet. Éjjel fölriadni rá, hogy ott belül szól a csengő, 27
