Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Szekér Endre: Márai igézetében (Lőrinczy Huba: Búcsú egy kultúrától)
Az igényes alkotó, a naplóíró Márai hihetetlen módon lerövidítette az egy-egy év leírt élményeit, látszólag könnyedén vált meg a csaknem klasszikus tömörség érdekében a mondat-őzön ballasztjától, és „kidobta" szellemi léghajójából a kötetnyi naplóanyagot, s majd később, halála után kerültek elő az „Ami a Naplóból kimaradt" anyagai, éveken át. A hihetetlenül igényes író- egyéniség, Márai Sándor kifelé nézve, a nagyvilágot átszűrve önmagán, megborzad, elkeseredik sokszor a polgár „alkonyán", a tömegek szörnyű hatásán, az elsivárosodó szellemi környezeten, az írók megcsorbult felelősségérzetén, tisztességén, az egyéniség „halálán", és gyakran búcsúzni kényszerül. A maga írói igényességét, erkölcsi tartását gyakran megfogalmazza a politikától való elzárkózásban. („Tapasztalom, hogy minden író annyit veszít írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya." Napló 1945-1957.) Lőrinczy Huba, amikor Márai Sándor A Garrenek művéről ír, valóban okkal, határozottan, megalapozottan a „búcsút", a „búcsúzást" emeli ki. Márai életművében és a Garrenek életében is jelképes mester- mű, a Dóm, a kassai dóm. Búcsúznia kell az írónak a szülőföldtől, a szülővárostól, s amikor a Garrenekben Péter - mint a Kassai őrjáratban Márai - hazarepül szülővárosába, az emlékeket keresve, mindig búcsúzva: hiszen Kassán másról beszélnek, megváltozott minden a háztól a szökőútig, valami reménytelenséget fedez fel mindenütt. „Mellesleg" azt sem szabad elfelejtenünk, hogy milyen mértékben fonódik össze az író és hőse, mennyi bennük az azonos, rokon, hasonló, változó. Pl. az apja is közel áll Garren Gáborhoz, a „sértődöttség" jellegzetesen visszatérő motívuma Márai magatartásának, hőseinek. A búcsúzás összefügg az „idegenekkel", az Eg\/ polgár vallomásaiban apja halálakor Kassát emlegetve búcsúzkodva „Talán e változásba halt bele", s többször felvillan egy fájó keserű gondolat, sóhaj: „Egy kissé mind Trianonba halunk bele", mondta a haldokló Kosztolányi. Márai és regényhőse mindig búcsúzik a várostól (az ,,urbs"-tól), a mindent magában foglaló, polgári világtól, ahol a lelkeket is leigázzák, értékeiket elpusztítják, életüket megkeserítik, elorozzák titkukat, munkájukat. Érdekes és fontos Márai és Rilke művének összecsengése, melyből a saját élet és saját halál gondolatát emeli ki többek közt Lőrinczy is. A Garrenek - Az idegenekben - tönkremennek, megsemmisülnek („az alázatosan alkotott mű"), az egyes ember, Garren Gábor, mint Kosztolányi Halotti beszédében: „Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él/ s mint fán se nő egyforma két levél..." Igen, talán vége Garren Gábornak és müvének, de az egyes ember, másik, az új nemzedék így-úgy tovább él, „visszanéző lélekként" reménykedik. De megborzongatja a rádióból üvöltő hang, Hitleré, és elnyom minden más hangot, talán a „démon" szólal meg ebben a hangban. (Lőrinczy megjegyzi, hogy a hang, mely félreérthetetlenül Adolf Hitleré, nyugtalanságot és idegességet kelt, „balsejtelmeket" ébreszt - Márai könyvében nem jelenik meg a név, Hitler neve.) A búcsú nehéz pillanat, észre kell venni azt, amit elvesztünk, a „verőfényes ősz" nem feledteti a Nyugat alkonyát, az értékek pusztulását (átérezve Spenglert és Ortegát), hihetetlenül pontos a pusztuló értékek, a fasiszta kor kórképe (pl. a 108. oldalon pontos oldalszámokat idézve „rendszerezhetnénk" ezt a kórképet: „parancsszavak", „zsidógyúlölet", „hódításvágy" stb.) Fájón emelkedik fejezetcímmé ez a sor: „A műveltség meghalt, a nihil él". Befejezésképpen többször felmerülhet a kérdés, hogy mi volt a Garrenek műve? Lőrinczy Huba jól foglalja össze: a városépítés, a polgári kultúra ápolása, az egyéniség kultuszának őrzése, „élni és különbözni talán nagyobb vállalkozás, mint alkotni. Ez a végső szerep." (Márai) Amikor az idős Márai újraolvasta a Garrcncket, a polgári életformákon való „démonikus áttörésről" ír, és meglepődve veszi észre a mű „időszerűségét": a Város és a Mű, az emberszabású civilizáció elpusztítását, a „kon- zumnihil" hódítását. Napjainkban Magyarországon és Olaszországban s egyebütt hódít Márai Sándor életműve, értékőrzése, egyéniség-kultusza, bölcsessége. S minden „modernséggel", Internettel, irodalmi divattal ellentétben a következőre is figyelmeztet: „Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék." (Szombathely, 1998) 90
