Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Szekér Endre: Márai igézetében (Lőrinczy Huba: Búcsú egy kultúrától)

felveti az esszéregény jellegét. Az elvonatkoztató, az anyagszerűtlenebb részekre figyel, hisz Móráinál mindinkább visszaszorul a dokumentatív és cselekményesebb rész, mint Thomas Mann-nál vagy Roger Martin du Gard-nál. Előlép és fontossá válik a példázat, a parabola. Már a korabeli kritika is észrevette Márai regényeiben ezt a változást (pl. Szerb Antal a Nyugatban), vagy később Rónay László és Poszter György a mai élet mítoszának ábrázolását. Szegedy- Maszák Mihály is hosszabban elemzi a mítosz és a történetmondás összefonódását. (Vagy: Poszler György: Magyar város - európai kultúra. Márai Sándor és Kassa mítosza.) Ezt a nézetet támasztja alá maga az író is, melyet idéz Lőrinczy a Jelvény és jelentés nyitányából, Garren Péter gondolataiból: „Most lassan utaztam; nem úgy, mint a szárnyas hősök az északi mítoszokban, a hír vijjogó parancsára, mert a király vagy a fő sámán beteg. Akkor még mítoszban utaztam. A gép magasan a hegyek és városok fölött repült, s én magam s mindenki, aki hozzám tartozott, fél méterrel a föld felett éltünk, mintegy lebegtünk, elvarázsolt állapotban... Ez volt a mítosz, mert apa haldoklóit, és a Mű, a Garrenek műve veszélyben volt. De most már meghalt a sámán, s a Művet elvitte az ördög, az uzsorások és az idegenek, mint Kalb a hárfát. Most a földön utazom..." A következőkben így foglalja össze Lőrinczy Huba Márai Gairencfcjének lényegét: komplex alkotás, újító és hagyományfolytató, homogén és heterogén, egységes és töredékes, sokszínű tünemény, mindig másként szólva valaminek a végéről." Az elválás fájdalmával teli alkotás, noha iparkodik leplezni megindultságát. Gyászjelentés A Garrenek műve, nosztalgikus, elégikus- ironikus búcsú egy kultúrától" - állapítja meg Lőrinczy.

A Garrenek mihét a következőképpen tekinti át: rettenetes apákról és vásott fiúkról szól a Zendiilőkről írva; - „Még nincs egészen vége a játéknak..." címmel a Féltékenyekről; - „... az apa csak követte a város sorsát... „ idézettel Az idegenekről; - Az esszé, az önéletrajz és a regény határán címmel a Sértődöttekről és A hangról; - „A műveltség meghalt, a nihil él" - idézettel a felvény és jelentésről; - „A Garrcnekről már mindenképpen múlt időben kell beszélni..." címmel az Utóhangról és a Sereghajtókról. Az irodalomtörténész munkája - így Lőrinczy Hubáé is - a korábban említett műfaji kérdések elemzésén túl részben abban áll, hogy észrevegye az irodalmi hatásokat, áthallásokat, motívumokat, korrajzot, stílusváltást, szakirodalmat stb. Rónay György egyik szellemes jegyzetében azt fejtegette, hogy az irodalomtörténészek felületes és igaztalan, látszólagos „értékelése" abban követhető nyomon, hogy „mennyi" a lábjegyzet, a hivatkozás, az idézett mű: a „szakirodalom". Ilyen szempontból olvasva Lőrinczy munkáját, most ne szelle- meskedjünk, ne „leltározzunk", ne tegyük „mérlegre" a könyvében idézett szakirodalmat, idézett művek jegyzékét. Igazságtalanság is lenne. Csupán annyit állapítsunk meg, hogy Lőrinczy megkerülhetetlen jó irodalomtörténeti művekre, tanulmányokra utal Szerb Antaltól Rónay Lászlóig. Hivatkozásai indokoltak, idézetei csaknem aforisztikus példamondatok, segítik és előreviszik okfejtését. És a fontos irodalomtörténeti ihletések, párhuzamok, áthallások Cocteau- tól Thomas Mann-ig és Kosztolányiig. Pl. az irodalomtörténész érdekesen veti össze Márai Zcndülők)ét Cocteau Vásott kölykökjével, rokon- és ellentétes motívumokra figyelve. S itt - a Zendülők és a Vásott kölykök elemzésekor - hadd utaljunk Lőrinczy Huba különösen, aggályosán pontos, irodalomtörténeti szerénységére és megbízhatóságára: már a korábbi Lőrinczy-kötet, „a személyiségnek lenni a legtöbb... „ című Márai-tanulmányok olvasása közben észrevehettük és eredetien pontosságra törekvő szándékát észlelhettük: a Márai-idézetek hihetetlen figyelmes pontossággal és adatolással, filológiai segítségnyújtással közelítenek az olvasóhoz (és a kutatóhoz is). „Minden napló menekülés", írta fel korábbi könyvében, Márairól írva, egy polgár vívódásait nyomon követve a naplókötetekben (és azokban is, amelyek sajátos módon „kimaradtak" és új naplókötetekké álltak össze). Lőrinczy az 1945-1957 közötti Naplóban, az elválásban, a hazától való eltávolodásban a benne rejlő téboly csíráját is észreveszi, az emigránslét száműzetésének „gyökértelenségét", rettenetes veszteségeit érzi. Az irodalomtörténészre jellemző, hogy a „fecsegő" irodalomelemzőkkel ellentétben ő mindig határozottan, pontosan idézi Márait, jelzi az oldalszámot. Például Descartes híres mondását átformálja Márai, és ezt írja a naplóban: „Nem gondolkozom, tehát vagyok. Ha gondolkoznék, talán megsemmisülnék." (81. oldal) S a gyönyörű Márai-idézetek mellett mindig figyel a közelebbi és távolabbi mesterekre, szellemi rokonokra: Thomas Mann-ra, Senecára, Epiktétoszra, Marcus Aureliusra, La Rochefoucauld-ra, Spenglerre, Toynbee-re, Malraux-ra, Renoirra, Manet-ra stb.

89