Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (IV. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
Zanzibár kikötője a sziget nyugati partjánál, a kontinenshez legközelebbi partnál helyezkedik el. Logikus volt hát, hogy ha a kontinensre akarunk jutni, nyugatnak, sőt, Dar es-Salaam esetében délnyugatnak kell tartanunk. Egyelőre azonban csak egyet akartunk - minél távolabb kerülni a kikötőtől. Mark teljes sebességre kapcsolt, a motorcsónak enyhén rázkódott, de gyorsan siklott a nyugodt, sima víztükrön. Továbbra is teljes volt a sötétség, a sziget felől egyetlen lövés sem hallatszott. A menekülés sikerrel járt, biztonságban voltunk. Ettől aztán mindjárt jobb lett a hangulatunk, elmúlt a dermedtségünk. így haladtunk, ebben a kellemes állapotban több mint egy órát, amikor hirtelen minden változni kezdett. Az addig sima víztömeg nyugtalanul, nagy erővel megmozdult. Már jöttek is a hullámok, s azonnal hevesen, indulatosan verődtek a csónak pereméhez. Olyan volt, mintha valaki hatalmas, sziklakemény ököllel verné dühében a csónakot. Volt ebben valamiféle elszántság, őrült tombolás, vak elkeseredettség, de hidegvérű rendszeresség is. Ugyanakkor viharos szél támadt, és eleredt az eső, de olyan, amilyen csak a trópusokon szokott lenni: szabályos vízfal, vízesés szakadt ránk. Mivel továbbra is sötét volt, teljesen elvesztettük tájékozódási képességünket, nem tudtuk, hol vagyunk, milyen irányban haladunk. Egy idő után azonban már ez sem volt fontos, mert a motorcsónakot egyre nagyobb, egyre magasabb hullámok ragadták magukkal már olyan fenyegető és őrült erővel, hogy fogalmunk sem volt róla, mi lesz velünk egy perc, egy másodperc múlva. Először hatalmas recsegéssel a magasba repültünk, egy pillanatig megálltunk valamelyik hullám láthatatlan csúcsán, aztán már zuhantunk is lefelé a zúgó mélybe, az üvöltő sötétségbe. Egyszer csak megállt a vízzel elöntött motor. Elkezdődött a pokol. A csónak hányódott jobbra-balra, erőtlenül, védtelenül forgott körbe-körbe, csak azt vártuk rémülten, hogy a következő hullám fölborítja. Görcsösen kapaszkodtunk a csónak peremébe. Valaki hisztérikusan kiabált, valaki más Istent hívta segítségül, volt, aki a csónak alján feküdt nyöszörögve, epét hányva. Az orkán többször is megfürdetett bennünket, a tengeri betegség egymást követő rohamai egész belsőnket kiszaggatták, s ha maradt még bennünk valami, csak az állati, jeges rémület volt az. Se mentőövünk, se mentőmellényünk nem volt, minden felénk közeledő hullám a halálunkat jelenthette. A motor bedöglött, nem lehetett beindítani. Egyszer csak Peter felkiáltott a nagy zajban: - Olaj! Eszébe jutott, hogy az ilyen motorokba a benzin mellé olajat is kell tölteni. Kutatni kezdtek Markkal, végül találtak egy doboz olajat. Töltöttek belőle a tartályba. Mark néhányszor meghúzta a zsinórt, és a motor beindult. Örömujjongásban törtünk ki, bár a vihar tovább tombolt. Legalább a remény egy kis szikrája fölvillant előttünk. A hajnal komoran köszöntött ránk, alacsonyan úsztak a felhők, de az eső csendesedett, s végül világos lett. Néztünk jobbra-balra, ugyan hol lehetünk? Körben mindenütt víz, hatalmas, sötét, még mindig háborgó víztömeg. A távolban a horizont föl-le emelkedik, valamiféle kimért, kozmikus ütemben hullámzik. Aztán, amikor a nap már magasan járt, sötét vonalat pillantottunk meg a horizont szélén. Szárazföld! Arrafelé vettük az irányt. Előttünk lapos part terült el pálmákkal, emberekkel, távolabb kis házakkal. Kiderült, hogy újra Zanzibáron vagyunk, csak 74
